Budapest, 2001.

Budai mereven bámulta a Rákóczi tér szélén álló épületet. Ideges volt és egyik cigarettáról gyújtott a másikra. Mikor kiértek a helyszínre, eszébe jutott, hogy körülbelül tíz évvel ezelőtt már jártak itt. Akkor a szomszédos épületben nyomoztak egy agyonütött öregasszony ügyében. Nem biztos, hogy kitalálta volna, de Steinhardt rájött, hogy a szomszédban lakó másik idős nő vágta hátulról fejbe egy lekváros üveggel. Már nem emlékezett pontosan, de valami olyasmi lett gyanús a főnökének, hogy a néni a boltban a biztonsági őrt megkérte, hogy pakolja ki a lekvárokat, mert nem bírja el a karja. Ugyanakkor az összes üveget haza bírta vinni egyszerre és ott fel tudta rakni azokat a polcra.
Steinhardt meg az ő kis jegyzetfüzete.
Az öregasszony azóta meghalt a börtönben, az egykori főhadnagy pedig nyugdíjba ment és most neki, Budai Lászlónak kell megoldania az ügyet. Az első ügy, ahol nem csak a csapat egyik tagja, hanem övé az egész csapat.
Budai László rendőr százados. Osztályvezető.
Leszívta a cigarettát és a mocskos bérház kapuján át belépett a belső udvarra.

Az áldozat ezúttal egy hetven év körüli, aszott kis öregember volt. Hason feküdt olcsó bútorokkal berendezett, de makulátlan tisztán tartott földszinti lakásának egy kis szobájában. Budai észrevette, hogy az ablak az épület belső udvarára néz, az üvegen keresztül intett az akkor érkező helyszínelőknek, majd szemügyre vette a holttestet. A kiérkező mentőorvos szerint a kés olyan mélyen a testbe hatolt, hogy a pengéje teljesen eltűnt a bordák között. Kovács József gyakorlatilag azonnal meghalt, mikor átdöfték a szívét.
Budai figyelme ezt követően a szoba felé fordult. Az öreget az unokája találta meg és az első adatgyűjtés alapján szerinte nem hiányzott semmi a lakásból.
De akkor miért ölték meg?
Végignézte az ablaktól jobbra álló íróasztalt. Könyvek, folyóiratok sorakoztak katonás rendben egy állólámpa alatt. Az egyik fiókban indigópapírok, a másikban tollal sűrűn teleírt jegyzetek voltak. Dátumok és a hozzájuk tartozó események álltak egymás alatt a papírokon. Melyik szomszéd, mikor és kivel beszélgetett a ház melyik pontján, ki, mikor jött és ment ki a kapun. Csupa-csupa részletesen leírt megfigyelés a lakók életéről. Kovács József valószínűleg egyike volt az unatkozó nyugdíjasoknak, akik egész nap az ablakban ülve leskelődnek, csak ő még naplót is vezetett erről.

A szomszédban idős házaspár lakott.
- A Jóskát megölték? De hát nem volt annak semmije. – károgott a szemüveges feleség. – Szerintem eltévesztették az ajtót. Vargához akartak azok menni.
- Varga? – kérdezte Budai és kaparni kezdett a torka. Borzasztóan vágyott egy cigarettára.
- Varga Péter. Olimpiai bajnok. Itt laknak a másodikon a feleségével. Na, az nagyon szép nő.
Vargáné Németh Nikolett tényleg gyönyörű volt. Ívelt szemöldöke csodálkozva futott fel homlokára, mikor Budai és egy egyenruhás rendőr becsengettek.
- Hát, ezért van itt ilyen nagy nyüzsgés! – mondta halkan, majd üres tekintettel nézett a nyomozókra. – Meg kell mondjam maguknak, hogy utáltam az öreget. Egész nap az ablakban ült és figyelt. Reggeltől estig csak kukkolt. Volt, hogy a függönyt sem húzta be. Az ember nem mehetett ki a lakásából, anélkül, hogy ne vigyorgott volna rá a földszintről. Fogadok, hogy még le is jegyzetelte, miket lát.
- Te azt honnan tudhatnád, drágám?
Magas, vékony férfi lépett ki a fürdőszobából. Ötven év körüli lehetett, de állandó mosolya feledtette éveinek számát.
- Ismerik a férjemet? – kérdezte a nő színpadiasan. – Varga Péter, olimpiai bajnok, kardozó.
- Ugyan már, drágám, ezer éve annak.
- Ha jól értesültem, maguknál elég sok érték lehet. – vágott közbe Budai. – Megnéznék, kérem, hogy nem hiányzik-e valami?
- Le merem fogadni, hogy Takácsné mondta, ugye? – kérdezte a nő. – Na, ő a másik pletykafészek ebben a házban. Inkább őt kellene megkérdezni, hogy mit csinált esténként Kovácsnál, mikor a férje már elaludt.
Varga időközben Budai kíséretében végignézte a szekrényeket, kivett egy-két dobozt, benézett néhány ruha alá, majd egy fehér komódból kiemelt néhány köteg pénzt. A százados a fehér bútorlapon még a bankjegyek lenyomatát is látta.
- Hála Istennek, innen nem vittek el semmit. – mondta a férfi. – Nem lenne szerencsés egy ilyen ügy most.
- A férjemet ugyanis beválasztják az Olimpiai Bizottságba. Kifogástalan sportoló, kifogástalan élet.
Budai émelyegni kezdett a nőtől. Gyorsan vetett még egy-két pillantást a lakásra, majd meghagyta az egyenruhásnak, hogy rögzítse a házaspár alibijét.
Az utolsó szomszéd egy harminc körüli, fekete hajú nő volt.
- Jól ismertem Kovács bácsit. – mondta csendesen. – Nem ártott senkinek, szegény, még pénze sem volt. Bár mintha valamelyik nap azt mondta volna, hogy megérte annyit dolgoznia, mert rendeződnek végre a gondjai.
- Maga egyedül él itt?
- Ó, igen. – a nő elpirult. – A szer…, khmm, a barátom csak ritkán ér rá.
Budai a belső udvaron állt és felnézett a körfolyosós épületre.
Mit csinálna most Steinhardt? Biztosan elővenné a jegyzeteit.
Neki azonban nem volt egy kis füzete és nem is akarta végiggondolni újra a dolgokat. Eleget látott és hallott ahhoz, hogy tudja, mi történt.
- Fiam, - szólt oda az egyenruhásnak. – tartóztatott már le olimpiai bajnokot?

Honnan tudta Budai, hogy Varga a gyilkos és mi volt az indítéka?