Budapest, 2000

Steinhardt összehúzott szemmel az égre kémlelt. Éppen nem esett, de az elmúlt három napban az eső vigasztalhatatlanul zuhogva rongyosra áztatta a fővárost. Dr. Vermes János a régi focipályát övező salakos futópálya talaján feküdt. Egyetlen vágással ölték meg. Valaki, feltehetően egy pengével felszakította a nyaki ütőerét, az áldozat körül a föld sötétre ázott a vértől.
- Tudja ki ez, főnök? – kérdezte Budai, aki eddig a test mellett guggolt és a sebet vizsgálgatta.
Igazából nem is érdekel, 10 hónap a nyugdíjig.

- Dr. Vermes János, dúsgazdag vállalkozó, a II. kerület polgármester-helyettese.
- Hmm. – vonta meg a vállát Steinhardt. Jobban zavarta, hogy a nedves talajt összejárkálták mire ideértek. Még a pályát festő kézikocsi nyomai is látszódtak, ahogy a pályamunkásokat közelebb csalta a kíváncsiság.
- Mit keresett itt?
- Futott. - Vastag nyakú, magas férfi lépett közelebb hozzájuk a pálya szélén álldogáló, tréningruhás férfiak közül. – Minden reggel együtt futottunk le tíz kört itt, felügyelő úr.
- Maga ki? – kérdezte Steinhardt és elővette a jegyzetfüzetét.
- A helyettes úr barátja vagyok. Kovács Antal.
- Azt mondja, minden reggel itt futnak?
- Kivéve vasárnap. – bólintott a férfi. – Egyetlen egyszer kések. Egyetlen egyszer és ez történik.
- Hol volt?
- Andi megkért, hogy vigyem be az irodába a lakótelepi felújítás terveit, hogy mire beér, már az asztalán legyenek.
- Andi?
- Jani lánya, Andi. Ő a titkárnője.
Hirtelen mozgás támadt a pályát körülvevő betonkerítést elfedő bokrok között. Az egyenruhások egy kócos, rongyokba bugyolált férfit rángatták ki a nedves aljnövényzet alól.
- Nézze a csuklóját, főnök. – Budai odaugrott a hajléktalanhoz és hátrahúzta a karját fedő büdös pulóvert. A hatalmas aranyóra bántóan villogott a csöves kezén.
- Csak akkor vettem el, mikor már halott volt. – a férfi arca fekete volt a ráragadt kosztól. Szemei össze-vissza forogtak. – Én nem bántottam, esküszöm.
- Ha hiszek magának, elmondja, mi történt? – Steinhardt ismét az égre lesett. Tintapacához hasonló, tépett felhők takarták a napot.
Hamarosan újra esni fog.
- Bejött az úr futni, ahogy minden reggel. – kezdte a hajléktalan és megpróbált hátrébb lépni, de az egyenruhások keményen markolták a hóna alatt. – Egyedül volt, olyan korán még senki nincs itt soha. Futni kezdett, de engem nem vett észre, mert beálltam egy fa mögé, felügyelő úr. háttal a pályának. Vizelnem kellett. Mire végeztem az úr a földön feküdt és a nyakából ömlött a vér.
- Tehát azt akarod bemesélni, hogy valaki befutott ide, utolérte az áldozatot, leszúrta, majd ki is futott, mindezt az alatt a harminc másodperc alatt, amíg te a falnál vizeltél? – Budai felnevetett és intett a rendőröknek. – Vihetitek.
Steinhardt szomorúan konstatálta, hogy az eső ismét eleredt és hogy a százados megint elhamarkodottan cselekedett. Elgondolkozva nézte a nyomokat. Hmm.Vermes Andreát otthon találta meg. Egy modern stúdiólakásban lakott a Mechwart liget környékén, egybenyitott konyha és nappali, az egyik falon egy felakasztott, barna kerekű bicikli, minimalista stílusban berendezett lakás. A nő szipogva ült a kanapén.
- Nem bírtam a hivatalban maradni. – mondta két könnycsepp között. – Pedig rengeteg dolgunk lett volna ma, de nem bírtam.
- Tud valakiről, aki ártani akart az apjának? – kérdezte Steinhardt és a térdére tette a jegyzetfüzetet.
A fiatal nő lehajtotta a fejét, de a nyomozó még látta, hogy elvörösödik.
- Szégyellem, de nem tehetek mást, el kell mondanom az igazat. Tibi. Tibi többször megfenyegette már, hogy elteszi láb alól és akkor övé lesz az egész vagyon.
- Tibi?
- A bátyám. Vermes Tibor.
Steinhardt az ajtóban megtorpant és visszafordult.
- Csak még egy kérdés, hölgyem. – mint valami elfuserált Columbo. – Kovács úrnak sikerült bevinni az iratokat reggelre?
- Hogy kinek, miket és hova? Kovács Antira gondol? Hetek óta nem beszéltem vele.
Steinhardt mereven nézte a téglafalra akasztott szamurájkardokat. Tizenkét különböző hosszúságú és markolatú penge díszítette a hatalmas nappali északi oldalát. A padlóba épített hangulatvilágítás még jobban kihangsúlyozta a fegyverek méltóságteljes komorságát.
- Hova lett a tizenharmadik? – kérdezte a nyomozó és az egyetlen üres rekeszre mutatott.
Vermes Tibor elvigyorodott és beleivott a whiskey-be, amit egy vizespohárba öntött magának, mikor a rendőr megérkezett. Az ital azonban nem tudta csillapítani keze remegését, véreres szemmel állta Steinhardt pillantását.
- A tisztítóban. Véres lett és nem volt kedvem lefertőtleníteni.
- Sokat iszik mostanában?
- Csak, ha szomjas vagyok. – a férfi támolyogva felállt. – Nos, megtalálta a gyilkost, zsarukám?
De meg ám.