Budapest, 1994.

A hideg szél végigrohant a szürke sírkövek és a korhadó fakeresztek között majd megzörgette a száraz leveleken heverő fekete hullazsákot. Steinhardt megborzongott, ahogy a vértelen arcba tekintett. Hudák Zsigmondot tizenöt perccel ezelőtt vágták le az érdi temető egyik tölgyfájáról. A felakasztott testet hajnalban találta meg két sírásó, akik egy korai temetéshez jöttek előkészíteni a sírhelyet.
A vérbíró.
Steinhardt jól ismerte az áldozatot, az ötvenéves férfi a Pesti Központi Kerületi Bíróság bírájaként dolgozott és különösen súlyos ítéleteiről volt ismert.

- Mit gondolsz, főnök? – kérdezte Budai és a vastag fatörzs melletti két sírra tekintett. Az egyik gránit táblán a „Kovács Annamária, élt 72 évet” felirat állt, míg a másikra a „H. T. Zita, búcsúzik férjed” szavakat vésték fel egyszerű betűkkel. – Szerinted van valamik kapcsolat közöttük?
- Nem hinném. Amennyire én tudom, nem volt családja, megrögzött agglegény volt rengeteg szeretővel. – mondta Steinhardt és a széles sírkövekre mutatott. – Valószínűleg onnan lépett fel.
- Szerinted öngyilkos lett?
- Nem zárható ki, de előbb azt kell megvizsgálnunk, volt-e olyan elítélt, aki bosszút esküdött ellene.
- Na, azokból nem lesz hiány. – Budai tenyere mögé rejtette a cigarettáját, hogy a szél ne tudja elfújni az öngyújtó lángját. – Úgy hallottam, vérbíróként emlegették.
A temető északkeleti szélén álltak, néhány lépésnyire a Janka utca alacsony házaitól. Ahogy Steinhardt a sírok közül arra pillantott, az egyik függöny a helyére lebbent.
- Látott valamit tegnap éjjel? – kérdezte Budai az idős, szemüveges asszonyt, miután az beengedte őket.
- Elkapta a kísértet. – suttogta a nő halk, reszelős hangon. – Így jár az, akik éjnek évadján temetőben kóborol.
- Kísértetet látott?
- Fehér volt mindene, az arca, a ruhája, a csizmája. Csak intett egyet azzal a vaskos tenyerével és az az ember fellépett a sírtáblára. A hurok már oda volt készítve.
Steinhardt összerezzent, ahogy a feltámadó szél megzörgette az ablakokat. Egy fehér kísértet?
- Látta magán kívül más is ezt a szellemet?
- A szomszédban lakik az új sírköves. Minden este sokáig égeti a lámpát. Kérdezzék meg őt. – mondta az asszony és keresztet vetett. – De én a maguk helyében nem bolygatnám a lidérceket.
A sírköves sötét arcú, lassú beszédű férfi volt. Alkarján girbegurba tetoválás látszódott.
- Hogy ki halt meg? – kérdezte még egyszer, majd a válasz hallatán úgy tűnt, elmosolyodott. – Nahát.
- Látott valami gyanúsat tegnap éjjel a temetőben? – kérdezte Budai.
- Nem, uram, altatóval alszom, különben nem hagynának az emlékek. Szerencsére itt béke van, az élet körforgásában mindenki a helyére kerül.
- Maga nemrég költözött ide? – Steinhardt a férfi tetoválását nézte.
- Igen.
- Előtte hol dolgozott?
- Ó, nem messze innen. – válaszolt a sírköves megfontoltan és fehér, mészporos ujjaival megvakarta az állát. – Nyolc évig dolgoztam az államnak, ideje volt békére lelnem itt.Horváth Ferencre a bíróság egyik irodájában akadtak rá. A férfi kezéből kiestek a dossziék, mikor bekopogtak hozzá.
- Nem tudom elhinni. – ingatta a fejét. Szemei megteltek könnyel. – Most mi lesz?
- Úgy tudjuk, maga tíz éve látott el jegyzői feladatokat Hudák bíró mellett.
- Igen. – bólintott a férfi. – Még a feleségem ajánlott be Zsigmondhoz annak idején. Tudják, tanította Timit az egyetemen és mikor megüresedett a hely, a sok jelentkező közül engem választott, pedig csak egy mezei lőoktató voltam.
- Tud Ön vagy esetleg a felesége bárkiről, aki ártani akart volna neki?
- A feleségem meghalt tavaly autóbalesetben. – vonaglott meg Horváth arca és egy fénykép felé intett, ahol egy vidám tekintetű, fehér ruhás nő mosolygott. - Viszont azt hiszem, emlékszem valakire. Sok bűnöző dühöng, ha meghallja az ítéletet és valljuk be, Zsigmond elég kemény kézzel mérte az éveket, de ez a fickó csak állt ott, majd nagy nyugodtan annyit mondott, hogy „ha kijövök, felakasztalak”. Aradszki Lajosnak hívták, máig emlékszem a nevére.
- Mikor történt ez?
- Talán 1986-ban.
Budai a töredezett szélű, piszkosszürke sírkövek között találta meg Steinhardtot.
- Nem tudom elhinni, hogy Hudák csak úgy, egy intésre a hurokba teszi a nyakát. – mondta az osztályvezető. – Mi van, ha tényleg öngyilkos lett?
- Nem hinném, főnök. – Budai egy gyűrött papírlapot vett elő a zsebéből. – Utánanéztem a sírkövesnek. Aradszky Lajosnak hívják. Tavaly szabadult nyolc év után a Kozma utcából. Hudák ítélte el lopás miatt. Szerintem beszélgessünk el vele még egyszer.
Steinhardt a csontujjaknak tűnő keresztekre pillantott és felsóhajtott. A vérbíró halálbüntetést kapott.