Budapest, 2005. 

Molnár István két méter magas, erős testalkatú férfi volt még holtában is. A helyszínelést végző kollégák alig fértek be a hason fekvő áldozat mellett az apró konyhába.
- Hátulról ütötték le. – mondta a ráncos képű, alacsony orvos és összecsukta a táskáját. – Valami tompa tárgyat keressen.

Budai ideges volt. Három napja elhatározta, hogy leteszi végre a bagót, de már tegnap este érezte, hogy ezúttal sem fog menni. Tizenhatodjára sem. Reggelre már olyan feszült volt, hogy alig bírta palástolni a keze remegését. Mikor a hívás befutott, azt hitte, hogy a tetthely majd eltereli figyelmét a nikotin iránti kínzó vágyakozásról.
- Őrnagy úr, - szólt be egy rendőr a másik szobából. – ezt látnia kell.
A nappali közepén egy dohányzóasztal állt, melyet rengeteg rejtvényújság borított. Az egyik mellett szakadozott szélű boríték hevert. A szavak mászkálni kezdtek a benne rejtőző papíron, ahogy Budai rápillantott.
„Még egy ilyen és megdöglesz, tata.”
- Fogalmam sincs miért ölték meg. – Molnár József a Kálvin térhez közeli ház harmadik emeletén, közvetlenül nagybátyja lakása előtt várakozott. – Nyugdíjas katonatiszt volt. Nem hiszem, hogy bárkinek is az útjában állt volna.
- Hiányozhat bármi a lakásból? – kérdezte Budai erőltetett nyugalommal. – Valami nagyobb érték?
- Nem. Semmi ilyesmiről nem tudok. A nagybátyám okos ember volt, de a pénzzel nem tudott bánni. Ha jól tudom, inkább tartozásai voltak.
- Rosszakarók, haragosok?
- Kizárt dolog. – rázta meg a fejét Molnár. – A haverjának, Szabónak inkább lehettek irigyei. Most nyert valami játékon majdnem negyven milliót.
Szabó Zoltán lassú mozdulatokkal nyitott ajtót egy emelettel lejjebb. Egykor izmos lehetett, de mostanra elkoptak testéről kilók. Jobb karjával faragott sétapálcájára támaszkodva, erősen sántított.
- A térdem már nem bírja. – mondta Budainak nagyot sóhajtva. – Tudja, tenisztérd.
- Jóban voltak Molnár úrral?

- Pista a legjobb barátom volt évtizedek óta. Együtt szereltünk le a seregből és pár éve, mikor megtudtam, hogy eladó itt lakás, azonnal beköltöztem.
- Mit gondol, miért ölték meg?
- Nem tudom. – az idős férfi megvonta a vállát és közben beljebb tessékelte Budait a pedánsan berendezett lakásba. Sehol egy mosatlan tányér, sehol egy eldobott újság vagy nyitott könyv. – Délelőtt kilenc és tizenegy, valamint kettő és öt között kártyáztunk vagy keresztrejtvényt fejtettünk. Tudnám, ha bárki ártani akart volna neki. Habár…
- Habár? – vágott közbe Budai türelmetlenül.
- Az unokaöccsére gyakran panaszkodott mostanában. A fickó valami lízinget vagy mit akart felvenni Pista lakására, de az nem engedte. Most meg egyetlen örökösként övé a lakás.
- Úgy hallom, maga nyert mostanában egy nagyobb összeget. Magát nem környékezte meg?
- Ugyan már, szóra sem érdemes. – Szabó kihúzta magát. – Többfordulós rejtvényjáték volt, írókat kellett kitalálni és beküldeni a műveik után. Csak szerencsém volt. De, hogy válaszoljak is, ismerjük egymást Józsival, de sosem próbált tőlem pénzt kérni.
- Ki írta a Sittaford-rejtélyt? – Budai nem tudott többé uralkodni magán. Dohányoznia kellett. Azonnal és sokat, már azt sem tudta, mit beszél.
Szabó arcán az értetlenség felhője suhant át, aztán elmosolyodott és elpirult.
- Kérem, nyomozó úr, ne hozzon zavarba.
Kovács Tibor melegítőben nyitott ajtót, nyakában vastag aranylánc lógott, kezében egy sült csirkecombot tartott.
- A tata miatt van a felfordulás? Melyik murdelt meg? – hördült fel a rendőrigazolvány láttán. – A Molnár? Elmebeteg volt, az tuti. Naphosszat ültek a másikkal a téren és dumálgattak. Az egyik rejtvényt fejtett, a másik a galambokat etette.
- Jól ismerte őket?
- Dehogy, még szép, hogy nem! Szabó titokban a lovira járt, a Molnár meg leveleket küldözgetett mások nevében. Egyszer kaptam is valami ajánlatot egy reklámcégtől miatta.
- A kollégáim kiderítették, hogy az Ön édesapja együtt szolgált Molnár Istvánnal annak idején.
- Most előhozza ezt a sztorit, öregem? – Kovács beleharapott a csirkébe. – Apám még életében megbocsátott ennek a sültbolondnak. Ha nem rúgják ki, nem találkozik anyámmal és én sem születek meg.
Ahogy felröhögött a hangját visszaverték az öreg lépcsőház penészvirágos falai. Az egyik ajtó mögül kulcszörgés hallatszódott. Ujjatlan pólót viselő, baseball ütőt markoló fiatal nő lépett elő a lakásból villogó szemekkel, majd miután meglátta Budai nyakában az igazolványt, szó nélkül visszalépett a lakásba.
- Na, ennek is utána kéne néznie, öregem. – mondta Kovács. – Állítólag valamelyik tata bepróbálkozott nála. Azóta jár folyton baseball ütővel.
Budai nem bírta tovább, úgy érezte megőrül egy cigarettáért. Észre sem vette, hogy a megoldás már ott lebeg a szeme előtt.
Öregem?