Fenyőfák a kertben

Egyperces krimi 54.

Törökbálint, 2000.

Steinhardt nem hitte volna, hogy az új évezred első gyilkosságára több, mint két hetet kell várniuk. Már jócskán benne jártak a januárban, mikor a hívás kora reggel befutott és tíz múlt, mire Törökbálinton az Árnyas utcába ért.
- Salamon Róbert. Negyvenkét éves, nős, két gyermek apja. Hátulról szúrták le egy konyhakéssel valószínűleg a hajnali órákban. – darálta a helyszínre elsőként érkező járőr, majd a ház felé intett. – A gyerekek nincsenek itthon, sítáborban vannak Ausztriában.

Steinhardt tekintete végigsiklott az utcában álló családi házakon. Tiszta, csendes környék. Mécsesekkel díszített, havas földhalom a szomszédban, gondozott fenyőfák átellenben.
Miért gyilkolnának egy ilyen makulátlan helyen?
Salamon Róbertné apró, vörös arcú nő volt. Véreres szemei alatt sötét táskák lógtak, ahogy a nappaliban remegő kézzel cigarettázott.
- Mikor felébredtem, Robi már nem volt a szobában. – mondta mély, karcos hangon Steinhardtnak. - Azt hittem, lejött meginni a reggeli kávéját, de mikor fél óra múlva sem jött vissza, lejöttem én is.
- Hallott valami zajt lentről?
- Lehet, hogy visszaaludtam. – ingatta a nő a fejét. – Robi nagyon kényes volt a csendre. Hihetetlen ideges tudott lenni, ha valaki éjszaka megzavarta az álmát és az évek alatt én is átvettem ezt a szokását.
Egy rendőr lépett be a nappaliba, intett Steinhardtnak, aki követte kollégáját a konyhába.
- A helyszínelők végeztek, uram. – mondta az egyenruhás járőr és megkerült egy üres borosüvegekkel teli vödröt. – Nincs nyoma erőszakos behatolásnak és a feleség listája szerint semmi nem hiányzik a házból. A fiúk közül többen úgy gondolják, hogy be kellene vinni a nőt.
- Köszönöm, őrmester. – mosolyodott el Steinhardt. – De egyelőre még én vezetem a nyomozást.
- Uram. – biccentett a járőr és gyors léptekkel távozott.
- Azt hiszik, én voltam, ugye? – kérdezte Salamonné rekedten egy perccel később.
- Volt a férjének haragosa? – az alezredes elővette a jegyzetfüzetét és várakozóan nézte a nőt. – Tapasztalt valami szokatlant mostanában?
- Robi nem volt könnyű ember, – a feleség összébb húzta magán a melegítőjét. – de nem hinném, hogy… Nem gondolom…

fenyo-ho_width.jpg

Varjas Lászlóné a gondozott fenyőfák alatt állt a szemben lévő ház kertjében és integetni kezdett, mikor Steinhardt kilépett Salamonéktól az utcára.
- Ha bárki kérdezi, alezredes, nem tőlem tudja, de Salamon verte a feleségét. – hadarta gyorsan, miközben szeme ide-oda cikázott az utcában. – Az asszony pár éve nem dolgozik és szerintem iszik is. Az az erőszakos barom pedig nem bírta elviselni és biztos vagyok benne, hogy meg is csalta.
- Kivel?
- Kettővel mellettük lakik a Víghné. Özvegyasszony. Gyakran láttam Salamont kijönni a házból mostanában.
Steinhardt összeráncolta a homlokát és Varjasnéra pillantott.
- Honnan tudta, hogy mi a rendfokozatom?
- Ó, hát eltaláltam? – a nő összecsapta a kezeit. – Elég sok detektívtörténetet olvasok, biztos voltam, benne, hogy maga csak alezredes lehet.
Tóth Pál hajlott hátú, csendes öregember volt. A földszintes ház szerény nappalijába vezette Steinhardtot. A kopott bútoroknak csak a falra akasztott németjuhász képe kölcsönzött némi vidámságot.
- Milyen viszonyban volt Salamonékkal?
- Megmondom őszintén, nem kedvelem őket. – mondta halkan az öreg. – Itt laknak a szomszédban, de nem rendes emberek. Ha jól tudom, Róbert tanult ember volt, vegyészmérnök talán, de mégis úgy viselkedett, mint egy kocsmatöltelék. Verte és csalta azt az asszonyt. Nem csoda, hogy a gyerekek is alig vannak itthon.
- Hallott valami gyanúsat ma hajnalban?
- Semmi különöset, pedig én minden reggel a nappal kelek. – az öreg tekintete elfelhősödött. – Varjasné szemből. Őt kérdezze, ő szokott itt ólálkodni. Az ember észre sem veszi és már benn is van a házban. Mikor még jóban voltunk, Róbert említette ezt nem egyszer.
Vígh Józsefné bepúderezett arccal nyitott ajtót. Szőke hajából készített kontya apró hajóként ült a feje tetején.
- Viszonyom volt Robival, nem tagadom. – szegte fel az állát. – De szakítottunk az év végén.
- Történt valami?
- Nem volt hajlandó otthagyni azt a lotyó feleségét. – Víghné ajka pengevékonnyá vált. – És velem nem szórakozhat senki.
- Hol volt, asszonyom, ma hajnalban hat és nyolc között?
- Csak nem képzeli, hogy én öltem meg? Akkor már inkább az a nyomorult Varjasné. Amellett, hogy szerelmes volt Robiba, van egy adóvevője, amivel magukat hallgatja. Na, ehhez mit szól?
Adó-vevő? Ó, hát így már mindjárt más…