Budapest, 2011.

Budai verítékezve riadt fel az ágyán, ahogy a sötétben megszólalt a mobiltelefonja.
- Jelentkezem, alezredes úr! – hadarta egy hang. – Emberölés a XIV. kerületben a Telepes és a Szentes utca sarkán.
Éjfél lehetett, mire a helyszínre ért. Az áldozat egy kiégett utcai lámpa tövében feküdt a csendes, kertvárosi házak között, nem messze egy kivénhedt Opeltől. Egyetlen késszúrással végeztek vele.
- László Péter, harmincöt éves, újságíró. – sorolta a zselés hajú nyomozó, aki korábban is telefonált. – A lakcíme szerint Csepelen lakik. Az orvos szerint körülbelül két órával ezelőtt ölhették meg, de pontosabbat csak a boncolás után tud mondani. Ja és szerinte a tettes balkezes.
- Melyik újságnál dolgozott?
- Az egyik bulvárlapnál. Beszéltem a szerkesztővel, az áldozat valami nagy sztorit emlegetett neki.

Kopott, barna zakót és farmert viselő férfi lépett előre a félhomályból. Megköszörülte a torkát és előrenyújtotta a kezét.
- Kamarás Máté, magánnyomozó.
Budai üres tekintettel nézte a másik kézfogásra nyújtott balját és a nyomozóhoz fordult.
- Mit keresnek civilek egy emberölés helyszínén?
- Szemtanú. Látta a gyilkosságot és követte a tettest is. Állítása szerint egy baseball sapkás, szakállas férfi volt az elkövető, aki egy utcával lejjebb ment be egy három lakásos társasházba.
Az alezredes tekintetében ezúttal érdeklődés csillant, ahogy a magánnyomozóra tekintett. A férfi öltözete és világosbarna haja egy régi német filmsorozatra emlékeztette. Abban is volt egy magánnyomozó. Matula, vagy valami hasonló.
- Természetesen a megbízómnak nem árulhatom el a nevét…
- Ez egy gyilkossági nyomozás.
- … de minden mást igen. – magyarázta Kamarás. – László Pétert kellett követnem, mert a megbízóm arra gyanakodott, hogy az ex-felesége vele szűrte össze a levet. Egyszerűbb lett volna a nőt figyelnem, de a megbízóm ragaszkodott, hogy László urat dokumentáljam.
Na, már csak ez hiányzott. Budai cigarettát vett elő és rágyújtott. Igyekezett lassú mozdulatokkal leplezni nikotin iránti vágyát és szemével intett a férfinek, hogy folytassa.
- László Péter este fél tízkor indult el csepeli lakásából. Átugrott a közelben lakó nővéréhez, majd annak a kocsijával egyenesen idevezetett és várakozott. Tíz körül egy szakállas férfi jelent meg, röviden suttogtak a sötétben, majd kést rántott és leszúrta. Más nem volt az utcában, engem pedig nem vett észre, ezért követni kezdtem.
- Hova ment?
- Ez a legkülönösebb. Pont abban a házba, ahol a megbízóm ex-felesége lakik.Kovács Melinda fodrász volt, a húszas évei végén járhatott. Kifestett arca megvonaglott, amikor Budai elmondta, hogy miért jöttek.
- Peti az egyik legjobb barátom volt, még gyerekkorunkból ismertük egymást, de semmi nem volt közöttünk soha. Ő persze akarta volna. Mióta elváltam nagyon nyomult, alig bírtam leszerelni. De nem az esetem, nekem igazi férfi kell.
- Ezért vált el a férjétől?
- Nem. Azért, mert egy paranoid idióta volt, aki állandóan csak féltékenykedett. – Kovács Melinda lemondóan sóhajtott. – De sajnos most sem jobb a helyzet.
- Ismert Péter mást is a házban? – kérdezte Budai és a lakás belseje felé pillantott. Az egyik asztalon ollók, hajgumik és parókák társaságában egy baseball sapka hevert. Hmm.
- Talán Zolival egész jól összehaverkodtak.
Tóth Zoltán megvakargatta az arcát borító fekete borostát izmos karjaival.
- Néhányszor összefutottunk a lépcsőházban, de nem voltunk valami jóban. Csak Melindára tekintettel álltam szóba vele. Nem bírom az ilyen firkászokat, szerintem a Romhányit is zsarolta valamivel. Ahelyett, hogy mások életében vájkált volna, normális munkát végezhetett volna és akkor lecserélhette volna a tragacs Astráját is.
Az alezredes köhögni kezdett. Máris hiányzott neki a cigaretta. Magában megállapította, hogy Tóthnak valószínűleg a vagyoni javakon kívül nem nagyon számított más.
- Hol volt ma este?
- Nyolc körül értem haza, aztán itthon voltam. – a férfi elgondolkozott. – Viszont hallottam, hogy a Romhányi csak tíz körül érkezett meg.
Romhányi Ernő sovány férfi volt, derekán törölközővel nyitott ajtót. Haja vizesen csillogott, a fülén borotvahab fénylett.
- Tudják, mióta a tévé felkapta azt a sorozatot, az embernek nincs nyugta. Magukra is azt hittem, hogy újságírók. Mindent tudni akarnak rólam, pedig ugyanaz a színész vagyok, mint korábban.
- Borotválkozott az imént, művész úr? – kérdezte Budai és arra gondolt, hogy cigarettát szív.
- Holnap már a Kojak-et kezdjük próbálni, hála Istennek. Utáltam ezt a Rumcájsz szerepet.
Budai a lement a ház elé és megvárta a zselés hajú nyomozót.
- Főnök, ennek a magánnyomozónak nincs engedélye. Ráadásul az utcában lakók nem láttak semmilyen szakállas alakot. Szerintem el kellene vele beszélgetnünk.
Az alezredesnek eszébe jutott a német filmsorozat címe és elmosolyodott. Az élet a legnagyobb tréfamester.
Két férfi, egy eset.