A martfűi sorozatgyilkos avagy a magyar igazságszolgáltatás szégyene
A martfűi sorozatgyilkos története kétszeresen is hátborzongató. Egyrészt félelmet keltő az a kéjvággyal keveredett brutalitás, mellyel az áldozataival végzett, másrészt mélyen elgondolkodtatóak azok a módszerek, melyekkel a korabeli hatóságok igyekeztek minél hamarabb megtalálni és megfelelően felelősségre vonni a bűnöst. Lassan hatvan év távlatából nyugodtan kijelenthetjük, hogy Kirják János halálra ítélése, majd büntetésének életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatása a magyar igazságszolgáltatás egyik legnagyobb szégyenfoltja a mai napig.
1957. július 22-én este egy ismeretlen férfi megtámadta Martfű külterületén a cipőgyárból egyedül hazafelé tartó Szegedi Margitot. Az elkövető egy vaskos tárggyal fejbe vágta a fiatal lányt, fojtogatni kezdte, bevonszolta a közeli kukoricásba, ahol megerőszakolta, majd a testét egy közeli vízelvezető árokba dobta. Szegedi Margit halálát végül pont az árokban található víz okozta, a sérülései miatt ugyanis nem tudott kimászni a csatornából és megfulladt. Az áldozat testét másnap találták meg a határban dolgozó munkások, akik azonnal értesítették a rendőrséget. A hatóság pedig rögtön munkához látott.
A martfűi cipőgyár - a történet állandó szereplője
Egy évvel az 1956-os forradalom után az állami rendőrség és ügyészség a megtorlás lázában égett. 1957 nyarán kezdődtek a mezőtúri és túrkevei (Martfű nagyjából 22 kilométerre fekszik Szolnok városától) forradalmárok perei és sor került már az első kivégzésekre is. Szegedi Margit meggyilkolása kapcsán hamar bebizonyosodott, hogy nem politikai ügyről van szó, de a hatóságok (beleértve a bíróságokat is) ezt az ügyet is a bizonyítékok figyelembe vétele nélkül, erőből akarták megoldani. (Holhos Jánosné esetében is láttuk már, hogy a szakmai hozzá nem értés és a felületes nyomozás hova vezetett az ötvenes évek végén.)
A rendőrség a nyomozás során beszerzett adatok alapján hamar megállapította, hogy a cipőgyárban Szegedi Margit munkapadjával szemben dolgozott Kirják János, aki beleszeretett a nőbe és házassági ajánlatot is tett neki. A lány nem volt biztos az érzéseiben, ráadásul Kirjáknak még el kellett volna válnia az akkori feleségétől is, ezért másnak ígérte a kezét. A nyomozók úgy gondolták, hogy Szegedi Margit kikosarazta 1957. július 22-én éjjel a férfit, aki ezért dühében meggyilkolta és megerőszakolta őt. Máig nem tisztázott, hogy milyen eszközökkel (vélhetően vallatás közbeni többszöri veréssel) érte el a rendőrség a kívánt eredményt, de Kirják János körülbelül egy hónappal a gyilkosság után aláírta a beismerő vallomását és az ügyészség augusztus végén már vádat is emelhetett. Jól mutatja a hatóságok munkáját, hogy Kirjákon kívül további két férfi (T.J. martfűi és B.L. tiszaföldvári lakosok) is egy hónapot töltött előzetesben Szegedi Margit meggyilkolásának gyanúja miatt. A nyomozók vélhetően úgy voltak vele, hogy valamelyikük előbb-utóbb úgyis megtörik…
Rendőrségi szoba 1957-ből (forrás: Magyar Rendőr)
A tárgyalásra a Szolnok Megyei Bíróságon került sor, ahol Kirják János többször visszavonta a vallomását, összezavarodott a bíró kérdéseitől és az is előfordult, hogy a szünetben az ügyésztől vagy az őt kísérő őrtől kért tanácsot, hogy mit csináljon. A saját beismerő vallomása mellett az ellene felhozott bizonyítékok sze
rint a baltája és a kerékpárja (a talált nyomok alapján Szegedi Margit gyilkosa bizonyítottan egy kerékpárral távozott a tetthelyről) véres volt és a gyilkosság éjszakáján állítólag nem tartózkodott otthon, mikor a szomszédban lévő beteg kislány édesanyja kereste. Kirják azzal magyarázta a vért, hogy favágás és bicikliszerelés közben megvágta magát, azonban ezt a kirendelt orvosszakértő azzal cáfolta meg, hogy az ilyen sérülések nem járnak olyan mennyiségű vérzéssel, amit találtak. Arra senki nem volt kíváncsi, hogy az áldozat vére miért nem volt megtalálható Kirják baltáján vagy a kerékpárján és az sem érdekelte a bírót, hogy a szomszédok, sőta beteg kislány édesanyja is azt vallotta, hogy aznap éjszaka égett a villany a férfi házában. Az eljárás során tanúként került kihallgatásra a gyilkosság estéjén a tetthely mellett elhaladó motorvonat vezetője is, aki látta a reflektorok fényében az elkövetőt. A mozdonyvezető a szembesítés során nem ismerte fel a gyilkost Kirjákban, de a hatóságok ezt sem vették figyelembe.
A tárgyalás végére Kirják János teljesen összeomlott és mikor a bíró megmutatta neki Szegedi Margit fényképét csak annyit mondott alig hallhatóan:
„Nem bírom tovább, én voltam a tettes. Tegyenek velem, amit akarnak.”
A Szolnok Megyei Bíróság ezt követően halálra ítélte Kirják Jánost. Többszöri fellebbezés és a Legfelsőbb Bíróság által elrendelt új eljárás után a büntetését életfogytiglanra változtatták.
A hatóságok lezárták az ügyet, a lakosság is megnyugodott, hogy a bestiális kéjgyilkos elnyerte méltó büntetését és a történet is véget érhetne…
Ha Kirják János lett volna a tettes.
Szegedi Margitot ugyanis nem Kirják János ölte meg. A lány vélhetően első áldozata volt egy aberrált sorozatgyilkosnak, aki teherautó-sofőrként dolgozott Martfű környékén. Kovács Péternek hívták.
Kovács Péter átlagos életet élt, a saját maga által épített házban élt a családjával, közvetlen környezete sem ismerte fel a szörnyeteget a férfiben. Kovács 1957. július 22-én este a martfűi moziban egy argentin filmet nézett meg, melynek egyik jelenetében egy férfi erőszakoskodni kezdett egy nővel. A jelenet olyan erősen felizgatta, hogy azonnal ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy ő is ugyanezt megtegye, ezért ahogy a film véget ért, kerékpárjával a külterületen lévő kukoricás felé vette az irányt, hogy leendő áldozatára várakozzon. A gyilkosnak hamarosan megakadt a szeme a külváros néptelenebb részei felé haladó Szegedi Margiton. A többit tudjuk.
Kovács később még arra a helyszíni szemlére is elment (és az összeverődött tömegből figyelt), melynek keretében a rendőrség szerencsétlen Kirjákkal mondatta el a gyilkosság körülményeit a tetthelyen…
A sorozatgyilkosokra jellemző módon, Kovács Péternek is hosszabb idő kellett, míg az első gyilkosság után újból rászánta magát az ölésre. 1962. május 4-én Nagyrév mellett holttestet emeltek ki a Tiszából. A 
vizsgálat hamar kiderítette, hogy az áldozat neve Sipos Ilona volt, mivel azonban a test már legalább két hónapja a vízben volt, a felületes nyomozás és orvosi vizsgálat nem talált semmilyen külsérelmi nyomot és megállapították, hogy a nő vélhetően vízbe fulladt. Kovács későbbi vallomásában ismerte el a nő meggyilkolását.
1963. november 13-án Tiszaföldvár Homok nevű külterületén Kovács megtámadta egy kalapáccsal Sz. Istvánnét, aki szintén a martfűi cipőgyárban dolgozott. Az ütés miatt védekezésképtelen asszony ruháit leszaggatta, azonban vélhetően megzavarták, mert a gyilkosságot nem tudta befejezni és a nőt hamarosan megtalálták az arra járók. Sz. Istvánné a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően életben maradt.
Négy hónappal később 1964. március 21-án Kovács egy másik nőt szemelt ki magának. Tiszaföldvár területén este megpróbálta leütni kalapácsával S. Józsefnét, aki egy reflexmozdulattal el tudott hajolni a hátulról érkező ütés elől és a csapás így a nyakát érte csak el. A nő ezt követően el tudott menekülni és Kovács ismét nem tudta véghez vinni gyilkos tervét.
A két sik
ertelen támadás után minden bizonnyal nagyon erős frusztráció uralkodott el Kovácson, aki ezt követően nem bízott semmit a véletlenre. Sofőrként jól ismerte Tiszaföldvár és Martfű gyéren lakott részeit, munkájából adódóan gyakran megfordult a vasútvonal melletti földutakon és a Tisza-part kietlenebb részein is otthonosan mozgott. A terepismeretét természetesen a gyilkosságoknál is felhasználta és a következő áldozata már nem tudott elmenekülni. A 14 éves Méhész Éva holttestét 1965. április 12. napján találták meg a Tiszában. Tekintettel arra, hogy a test régóta a vízben lehetett (már oszlásnak indult, mikor ráleltek), a rendőri vizsgálat ezúttal sem talált semmi olyan nyomot, ami idegenkezűségre utalt volna.
1965-re azonban már 8 év telt el Kirják János elítélése óta és a hatóságok már nem csak a forradalom utáni megtorlásokkal foglalkoztak. A Szolnok Megyei Rendőrkapitányságon felmerült annak a gyanúja, hogy a nők elleni támadások mögött egy elkövető állhat, ezért a hatóságok ismeretlen tettes ellen nyomozva adatgyűjtésbe kezdtek. A kiértékelt információk alapján közel negyven férfi került a látókörükbe, akik szóba jöhettek tettesként. Közöttük volt Kovács Péter is, akit azonban hamar kizártak a lehetséges elkövetők közül, figyelemmel arra, hogy a férfi rendezett családi háttérrel és munkahellyel rendelkezett. A korabeli rendőrség nem tartotta elképzelhetőnek, hogy egy nőkre támadó – feltehetően szexuálisan aberrált tettes – a társadalom egyik átlagos tagja legyen. A vizsgálat később eredménytelenül fejeződött be.
Kovácshoz végül éppen normális élete, azaz a munkája vezette el a nyomozókat. 1967. június 19-é
n (10 évvel az első gyilkosság után) a férfi a fék kisebb meghibásodása miatt nekitolatott nyergesvontatójával a martfűi cipőgyár kapuját összekötő láncnak, ami felcsapódva betörte az autó egyik ablakát. Másnap reggel nagyjából hét kilométernyire az öcsödi hídtól a Körős partján újabb holttestre bukkantak. Szekeres Károlynét durván bántalmazták a halála előtt, mindkét mellét levágták, ütésnyomok voltak a nyakán, orrán és száján, valamint több repedést találták a koponyáján. A helyszíneléskor vérnyomokat fedeztek fel a közeli Körős-híd korlátján is (erre két arra járó helybeli asszony hívta fel a rendőrök figyelmét) és apró üvegdarabkát találtak az áldozat körme alatt. A gyilkosságot hamar rekonstruálni lehetett. Szekeres Károlynét megerőszakolták, majd megfojtották és a hídról a folyóba lökték.
A nyomozók hamar megállapították, hogy Kovács Péter és sógora a gyilkosság estéjén együtt italozott egy kocsmában Szekeresnével. A sógor vallomásában elmondta a rendőrségen, hogy tudomása szerint Kovács vitte haza a nőt az éjszaka a munkahelyi teherautójával. Kovács felesége először alibit biztosított férje számára, de a teherautó kitört üvegdarabjai egyezést mutattak az áldozatról előkerült törmelékkel (a gyilkos ruháján is megtalálták ugyanezt az üvegfajtát) és 1967. augusztus 11-én Kovács Péter rendőri őrizetbe került.
A férfi először mindent tagadott a kihallgatásokon, de aztán fokozatosan megtört és nemcsak Szekeresné, hanem Sipos Ilona, Méhész Éva és Szegedi Margit meggyilkolását is beismerte. Hiba lenne nem megjegyezni, hogy a beismerő vallomások elérésében óriási érdemei voltak dr. Szabó Zoltánnak, a Szolnok Megyei Főügyészség ügyészének, aki aprólékos munkával tárta fel a korábban ismeretlen tetteseknek tulajdonított, nők elleni támadások összefüggéseit, melyeket Kovács kihallgatása során a férfinek is bemutattak.
Kovács a helyszíni szemlén.
Az ügyész már az öcsödi gyilkosság előtt kijelentette, hogy véleménye szerint sorozatgyilkos áll a támadások mögött. Álláspontját arra alapozta, hogy minden esetben este 8 és éjfél között történt a támadás, minden esetben a vasútvonalak mellett egyedül a munkából hazafelé gyalogló nő volt az áldozat, a tettes minden esetben lemeztelenítette az áldozatot és minden esetben fulladás (fojtás) okozta az áldozat halálát, melyet egy nagy erejű, fejre mért ütés előzött meg. Megjegyzendő, hogy rablásról egyik esetben sem lehetett szó, mivel egyik áldozatnak sem hiányoztak az értéktárgyai. Ennek megfelelően dr. Szabó Zoltán szerint a kéjgyilkos 1955 óta legalább hat esetben támadott meg nőket a környező településeken. Az ügyész a mintába tartozónak gondolta Nemes Erzsébet meggyilkolását is 1955-ből, azonban Kovács Péter azt a bűncselekményt végig tagadta a kihallgatások során.
Hogy tulajdonképpen hány áldozata is lehetett a martfűi sorozatgyilkosnak a felderített és általa bevallott eseteken túl, soha nem derült ki. A férfit 1968. december 1-én akasztották fel a szegedi Csillag börtön erre a célra fenntartott részlegében.
A martfűi cipőgyár 1980-ból (forrás: www.fortepan.hu)
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi történt ezek után Kirják Jánossal? Az ártatlanul raboskodó férfi 11 év után, 1968-ban szabadult. A vonatkozó törvények szerint ugyanis Kovácsot csak akkor lehetett megvádolni, ha a „korábbi” elkövető kapcsán a Legfelsőbb Bíróság perújrafelvételt rendel el és rehabilitálja. Kirják János szabadulása után hazaköltözött Tiszaföldvárra és a martfűi cipőgyárban dolgozott nyugdíjazásáig. Kárpótlást, kártérítést nem kapott a börtönben töltött 11 évért.
A hatóságok természetéből fakadóan valószínűleg még egy bocsánatkérés sem adatott meg neki.
