Budapest, 2001.

Steinhardt elgondolkozva nézte a pszichológus hulláját. Negyven, az életvédelmiseknél eltöltött hosszú év alatt sem tudott igazán hozzászokni a holttestekhez.
Főleg a nőkéhez.
Özv. Szarka Ferencnét hátulról ütötték agyon egy kemény tárggyal a saját hálószobájában. A helyszínelők nem találtak semmilyen erőszakos behatolásra utaló nyomot, a bejárati ajtón lévő zár is sértetlen volt, így az előzetes jelentések szerint az áldozat valószínűleg ismerhette a gyilkosát.

- Az utolsó ügy? – kérdezte a rendőrorvos, akinek fiatalabb kora ellenére már mély ráncok barázdálták az arcát.
- Mit mondott, mi a halál ideje? – Steinhardt a homlokát ráncolva lapozta fel a pszichológus határidőnaplóját. A mai napra két páciens volt beírva. Varga Ferenc délután 2-re és Németh Levente délután 4-re.
- Hmm. – hümmögött a rendőrorvos és a kezébe vette a holttest karját. – Mondhatnám, hogy hihetetlen szaktekintély vagyok, de szerintem ráesett az órájára, amikor leütötték.
A betört üveglap mögött az óra mutatói fél négykor merevedtek meg.
Borsodi Lilla gumikesztyűben nyitott ajtót a szomszédos háztömb földszintjén.
- Ha jól tudom, ön találta meg a holttestet. – mondta Steinhardt miután helyet foglalt a szegényes konyha asztalánál. Először szólni akart, mikor az asszony restelkedve arrébb pakolta a befizetetlen csekkeket, de aztán meggondolta magát.
- Sajnos, nem minden az egyetem. Mióta elbocsátottak, takarítóként dolgozom.
- Mikor találta rá az áldozatra? – az őrnagy megpróbált a nyomozásra koncentrálni.
- Az utolsó páciens után érkeztem, ahogy minden pénteken, de hiába kopogtam, Juci nem válaszolt. Már majdnem el akartam jönni, mikor észrevettem, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Először azt hittem, hogy a barátnője hagyta úgy, és bementem.
Steinhardt érdeklődve húzta fel a szemöldökét.
- A barátnője?
- Tamara nagyon extrovertált személyiség, hogy így fogalmazzak. A többit úgyis elmondják mások.
Szűcs Tamara erősen kifestett szemei elkerekedtek, ahogy meglátta a nyomozókat. Steinhardt attól tartott, hogy ha véletlenül sírni kezd, akkor a smink patakokban fog folyni az arcán.
- Az nem lehet, hogy meghalt. – mondta a nő remegő szájjal. – Az nem lehet. Ő volt az én, az én…
- A szeretője. – szögezte le rezignáltan az őrnagy. A takarítónő szavai után indult adatgyűjtés megerősítette, hogy Szűcs Tamara és Szarkáné között több volt egyszerű barátságnál. Ahogy körbenézett a budai villában, Steinhardt nem tudta elképzelni, hogy mi volt a két nő között a vonzalom alapja. A pszichológus egyszerűen berendezett, puritán lakása szöges ellentétben állt Szűcs Tamara fényűző lakosztályával.
- Juditka nagyon zárkózott teremtés volt a szakmája ellenére. Otthon dolgozott, de a hálóba senkit nem engedett be. Szerintem már az is sok volt, hogy a sok kuncsafttal kettesben maradt abban a lakásban.
- Milyen viszonyban voltak mostanában?
- Egy kicsit összevesztünk amiatt az ízléstelen aranyszobor miatt, amit a nagybátyjától örökölt. Egyáltalán nem volt jó helyen ott az éjjeli szekrényen.
Steinhardt fülében még a visszaúton is ott visszhangzottak a nő szavai. A helyszínre érkező rendőrök semmilyen szobrot nem találtak a lakásban.

Varga Ferenc nagydarab, sunyi tekintetű férfi volt hatalmas kezekkel.
- Nem tudom, miről beszél. Semmilyen aranyszobrot nem láttam sehol. – mondta a szavait lassan formálva az őrnagynak.
- Mióta járt a doktornőhöz?
- Az elterelés része volt. – felelte kelletlenül a férfi. – De nyilván tudja, hogy lebuktam egy kis metamfetaminnal a múltkor.
- Ahogy azt is tudom, hogy eléggé pénzszűkében volt mostanában.
- Rám ne kenjen valamit, felügyelő. – mordult fel Varga. – Egy gyárban dolgozok heti 40 órát, mint egy állat. Csoda, hogy befértem még a doktornő naptárába.
- Meddig tartott a foglalkozás ma délután?
- Ha jól emlékszem, kicsivel három után jöttem el.
Németh Levente csodálkozva nyitott ajtót. Késő este lévén már nem számított látogatókra.
- Telefonon egyeztettem időpontot és pontosan 4-kor meg is jelentem a doktornőnél. Nem volt valami előremutató társalgás, de az első alkalom mindig ilyen.
- Tehát 4 órakor kezdődött a foglalkozás? – kérdezte Steinhardt és előredőlve figyelte a férfi reakcióját.
- Azt hittem, késésben vagyok, de emlékszem, hogy mikor megnéztem az órámat a ház előtt, nekimentem egy erősen kifestett, hatvan körüli hölgynek, aki nagyon feldúlt állapotban volt.
- Nagyon érdekes. – hümmögött az őrnagy. – Meddig tartózkodott a lakásban?
- Érdekesnek találja? – kérdezett vissza Németh óvatosan. – Nem én vittem el a szobrot.
- Milyen szoborról beszél?
- Volt egy aranyszobor a konyhapulton. Maga gyilkosság miatt nyomoz, de biztos, hogy a szobor is érintett az ügyben. Nem vagyok rendőr, de mi van, ha nem ugyanaz a személy a tolvaj és a gyilkos?
Steinhardt hátradőlt a széken és elmosolyodott.
Akár az is lehetne.