Matuska Szilveszter, a kommunista terrorista?
Szeptember 13-án lesz 86 éve, hogy Matuska Szilveszter felrobbantotta a biatorbágyi (akkor még csak torbágyi) viadukton lévő sínpálya egy részét, melynek következtében az áthaladó nemzetközi gyorsvonat mozdonya, valamint 6 további vagon kisiklott és 26 méter magasból lezuhant. A merényletben 22 ember életét vesztette, 17-en pedig súlyosan megsérültek. A száraz tényeket valószínűleg mindenki ismeri, de ha a körülményeket alaposabban megvizsgáljuk, a mai napig kínzó kérdésekre bukkanhatunk. Ki volt Matuska? Miért robbantott? Köze lehetett-e a terrorcselekménynek a kormányhoz?
A robbantásra 1931. szeptember 13-án éjfél után tizenhárom (egyes források szerint nyolc, valamint húsz) perccel került sor. A későbbi vizsgálat kiderítette, hogy Budapest-Hegyeshalom-Rajka vonalon Bécs felé közlekedő 10. sz. nemzetközi gyorsvonat tragédiáját egy pokolgép okozta, melyet rézhuzalokkal erősített a jobb sínszál gerincére az elkövető. A szerkezethez ekrazitot használtak robbanószerként. Az ekrazit főként az osztrák hadseregben volt rendszeresítve, a tüzérek használták lövedékekhez. A pokolgép elhelyezése szakértelemről, vagy legalábbis a sínpálya nagyon jó ismeretségéről árulkodott, tekintettel arra, hogy a robbanószerkezet egy olyan rövid szakaszon volt telepítve, ahol a kisiklást akadályozó vezető-, vagy terelősín egyáltalán nem volt lefektetve.
A merényletnél a rajta átrobogó mozdony súlya indította be a robbanó szerkezetet, azonban mire a robbanás ténylegesen bekövetkezett, a pokolgép fölött már a vonat harmadik kocsija haladt el éppen. A detonáció következtében egy 7,1 méter hosszú sínszál kirobbant a helyéről, a szerelvény kisiklott, és a 301,001 pályaszámú mozdony a mélybe zuhanva magával rántott hat kocsit. Az utólagos ellenőrzés megállapította, hogy a robbanás pillanatában a vonat sebessége körülbelül 69 km/óra lehetett. A leszakadó kocsik nagyjából 40 métert zuhantak és sebességük a robbanás, valamint a becsapódás közötti 5 másodpercben 102 km/órára növekedett.
A nyomozás során megállapítást nyert, hogy a mozdony vezetője abban a pillanatban megpróbálta lefékezni a vonatot, ahogy észlelte a robbantást. Bár az események nagyon gyorsan történtek és vélhetően effektív fékhatás nem tudott kialakulni az emberi reakcióidő és a fékszerkezet beindulásához szükséges idő hosszúsága miatt, a hat utolsó kocsi a szerelvényről leszakadva mégis valahogy a síneken maradt. A mozdony (a szerkocsijával együtt), a mögötte lévő poggyászkocsi, az azt követő három személy- és két hálókocsi azonban a mélybe zuhant, a mozdonyvezetőt pedig a roncsok között úgy találták meg, hogy még a halála pillanatában is a fékszelepet szorongatta. A pusztítás borzalmas volt, összesen 22-en haltak meg aznap éjjel. A mozdony vezetője mellett a személyzet tagjai közül a fűtő, a főkalauz és a kalauz is életét vesztette, az áldozatok közül négy utas pedig angol nemzetiségű volt.
A helyszínre elsőként a torbágyi csendőrök érkeztek meg, a nyomozást azonban a Magyar Királyi Államrendőrség központi nyomozóosztálya folytatta le a központi csendőrnyomozó osztály segítségével. A detektívek megtalálták a pokolgép maradványait és az egyik felsővezetéktartó oszlop betontalapzatáról egy – feltehetően az elkövető által hátrahagyott – levél is előkerült, melynek nyomán a rendőrség és ezzel együtt a közhangulat figyelme a kommunisták felé fordult.
Ne feledjük, 1931 szeptemberében
meglehetősen feszült hangulat uralkodott az országban. Alig pár héttel vagyunk azután, hogy gróf Bethlen István lemondott tíz éve betöltött miniszterelnöki pozíciójáról és a Károlyi Gyula vezette új kormánynak máris rengeteg kihívással kellett szembenéznie. A gazdasági világválság hatására mindennaposak voltak a tüntetések és sztrájkok, valamint erősödtek a bizonytalanságot kihasználó szélsőséges szervezetek. Horthy, valamint Károlyi Gyula (jobbra a képen) is alappal tartott attól, hogy ebben a helyzetben az 1919 óta a politikai paletta szélén tartott kommunisták ismételten megpróbálják megszerezni a hatalmat maguknak, ezért a merénylet idején már statárium volt bevezetve az ország területén bizonyos bűncselekményekre (pl.: gyújtogatás). Ebben a helyzetben csak olaj volt a tűzre a torbágyi roncsok mellett talált levél szövege.
„Munkások!
Nincs jogotok, hát majd mi kierőszakoljuk a kapitalistákkal szemben
Minden hónapban hallani fogtok rólunk, mert a mi társaink mindenhol otthon vannak.
Nincs munkaalkalom, hát majd mi csinálunk. Mindent a kapitalisták fizetnek meg.
Ne féljetek, a benzin nem fogy el.”
A levelet „A fordító” névvel írták alá, melynek közzétételét követően a sajtó is egy politikai indíttatású, feltehetően a Kremlből szervezett terrorcselekményre gyanakodott. A kormány a rendkívüli helyzetre való tekintettel 1931. szeptember 20.-án, alig egy héttel a robbantás után kiterjesztette a statáriumot az államellenes cselekményekre is. A statárium Matuska Szilveszter elfogását követően is életben maradt és az 1932 júliusában letartóztatott kommunistákat, Fürst Sándort és Sallai Imrét, az illegálisan tevékenykedő Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetőit éppen erre hivatkozva állították bíróság elé, majd végezték ki.
A merénylet utáni feszült helyzetben a gyanú hamar egy Moszkvában élő műszerészre, Leipnik Mártonra, a „hírhedt kommunistára és bandájára” terelődött. A teljesen alaptalan gyanúsítgatások után majdnem a semmiből jött a hír 1931. október 7-én, hogy egy Bécsben élő magyar kereskedő, bizonyos Matuska Szilveszter magára vállalta a robbantást.
Matuska a helyszínen - ekkor még csak tanúként
Matuska Szilveszter neve nem volt ismeretlen a rendőrség előtt. A férfi ugyanis kormos arccal és álsérülésekkel már feltűnt a merénylet helyszínén is. Túlélőnek adta ki magát és vallomást is tett, de csak később derült ki, hogy nem volt rajta az utaslistán. A korabeli feljegyzések szerint Matuska a viadukt tetején jelent meg először és mikor a helyszínt őrző fékező (név szerint Tóth Gyula) rákiabált, hogy ne piszkálja a törmelékben látható huzalokat, mert még robbanhat, csak annyit válaszolt, hogy „ez már nem.”
Matuska Szilveszter
Matuska Szilveszter 1892. január 29. napján született Csantavéren. Apja azt szerette volna, ha folytatja papucskészítő mesterséget a családi hagyomány szerint, azonban ő inkább Püspökhatvanban lett inkább. Harcolt az első világháborúban, ahol őrvezetői rangban először megsérült, később pedig egy géppuskás osztag parancsnokaként az orosz harctéren teljesített szolgálatot.
A háború után visszatért Csantavérre, ahol ismét tanítani kezdett, de időközben a zűrzavaros viszonyokat kihasználva egyre inkább a kereskedelemmel kezdett el foglalkozni. Petróleumot, sót, cukrot és gyufát vásárolt a Balkánról, melyet szinte kizárólagosan értékesített a Vajdaság északi részén.
1922-ben Budapestre költözött és tovább bővítette a család tevékenységét. Felesége nevére fűszerüzletet nyitott, italmérési engedélyért folyamadott, fa- és szénkereskedésbe társult be és egyre több ingatlanspekulációba folyt bele.
1928-ban Bécsben telepedett le, de a váltás nem jött jókor, ugyanis a gazdasági világválság miatt Matuskának meg kellett válnia az ingatlanaitól és az évek során felhalmozott vagyon lassan apadni kezdett. Emiatt Szilveszter további zűrzavaros üzletekbe bonyolódott, egyes források szerint felgyújtotta egy társasháznak a tetőzetét, amiért 180.000 schilling kártérítést kapott, miután a hatóságok nem tudták rábizonyítani a tűz keletkezését. Más források azt is megemlítik, hogy Matuska éjszakánként kilopózott a hitvesi ágyból és nyilvánosházakban múlatta az időt. Egy dolog biztos csupán, idővel Matuska szinte teljesen elszegényedett, 1931 szeptemberére szinte alig maradt vagyona, az általa kifejlesztett találmányok értékesítésével próbálta elkerülni a teljes anyagi csődöt.
Miután Bécsben feladta magát, Matuska további két vasútrobbantást ismert be. Állítása szerint ő volt a felelős a Jüterbog melletti személyvonat augusztus 8-i felrobbantásáért (108 ember sebesült meg) és korábban Ansbachnál még az év elején (január 30.) sikerült kisiklatnia egy másik vonatot. Miután a tettes kilétére fény derült, a magyar kormány (és vele együtt a sajtó) ejtette a kommunista vonalat és az őrült, magányos elkövető teóriája erősödött fel. Ezt jól igazolta, hogy mikor az osztrák hatóságok bíróság elé állították Matuskát az Ausztriában elkövetett Ansbach-i bűncselekmény miatt, a férfi őrültnek tettette magát. Vallomásában egy szúrós szemű, titokzatos, Leó nevű emberről beszélt (akinek legalább öt különböző vezetékneve volt a különböző napokon tett vallomásaiban), aki rábeszélte, sőt, szuggerálta, hogy véghez vigye a merényleteket.
Az osztrák bíróság nem hitte el Matuska meséjét és 1934-ben hat évre fegyházra ítélték. Eközben Magyarországon a torbágyi merényletért halálra ítélték, de mivel Ausztriában akkor nem volt halálbüntetés, a két ország közötti kiadatási egyezmény értelmében, csak akkor lehetett hazánkban is felelősségre vonni, ha azt életfogytiglanra változtatták. Horthy ezért formailag hivatalból megkegyelmezett neki és Matuska Szilvesztert 1938-ban (a hat évnyi osztrák raboskodás után) átszállították a Váci Országos Királyi Fegyintézetbe. Itt kell megjegyezni, hogy a német hatóságok az országok közötti egyeztetések során lemondtak a jüterbogi robbantás miatt indított büntetőeljárásban a büntetés kiszabásáról a magyar hatóságok javára, mivel biztosak voltak benne, hogy Magyarországon halálra ítélik Matuskát. Kevesen tudják, hogy Horthy 1939-ben megkísérelte megváltoztatni a saját maga által hozott kegyelmi döntést és ki akarta végeztetni – az eredeti ítéletnek megfelelően – Matuskát, azonban a minisztertanács hosszas jogi huzavona után nem tett eleget a kérésnek.
Az eljárás furcsaságai
A történet ezzel tulajdonképpen kerek lenne. Adva van egy vagyonát veszített, zavaros elméjű kereskedő, aki amúgy is elkövetett már hasonló vonatrobbantásokat, így mivel be is ismerte tettét, egyedül tekinthető felelősnek 22 ember haláláért.
De vajon tényleg így volt-e?
A korai tanúvallomások és a csendőrség által lefolytatott külön vizsgálat megerősítette, hogy Matuska több alkalommal járt a torbágyi viadukt környékén, de minden esetben egy szőke, hátrafésült hajú férfival együtt látták őket. Matuska az első vallomásaiban minden esetben többes számban beszélt és 1931 októberében még ahhoz ragaszkodott, hogy egy Bergmann nevű férfi szervezte be egy titkos szervezetbe, melynek tagja volt a szőke férfi is. Matuska azt is elmondta, hogy a Jüterbognál és Ansbach-nál elkövetett merényleteket is a szervezet, illetve Bergmann segítségével vitte véghez.
A szőke férfit a csendőrség Feiner Rudolfként azonosította, akivel, mint Matuska bűntársával szemben pótnyomozás rendelt el az ügyészség. Később az őt felismerő tanúk visszavonták a vallomásaikat és Feiner neve a vádiratból (egy bizonyos Hábli Júliával együtt) eltűnt. Azt a csőszt, aki Torbágy környékén egy kunyhóban (helyszíni szemle a kunyhónál a képen lenn) látta Matuskát és Feinert végül nem hallgatták ki, a kunyhóban történt helyszíni szemle kapcsán Matuska pedig azt vallotta, hogy bár két ember nyomai találhatóak ott meg, valójában végig egyedül tartózkodott ott. Ekkor módosította vallomását abban a tekintetben is, hogy Bergmann helyett egy Leó nevű férfit nevezett meg társaként, és amikor azt mondta, hogy „mi”, mindig úgy értette, hogy Leó és ő. A bíróságok ezt az elmeháborodottság jeleként értékelték.
Meg kell említeni még a torbágyi helyszínen talált levéllel kapcsolatos vizsgálatokat is. A rendőrségi írásszakértő, Szontágh Emil a merényletet követően azt jelentette, hogy az kétséget kizáróan Leipnik Mártontól származik, a csendőrség szakértője, Fischof Gyula azonban cáfolta ezt és mikor a kommunista vonal helyett Matuska „lett” az elkövető, a szakvéleményeket elvetették. Ki kell emelni, hogy a bíróság írásszakértőt rendelt ki, aki igazolta, hogy a levél a kézírása alapján nem származhatott Matuskától, azonban a bíróság végül ezt a bizonyítékot nem értékelte az ítélet meghozatalakor.
Szót kell ejteni magáról a pokolgépről is, mely a kioldó szerkezet mellett 12 darab egyenként 4,6 kg súlyú, ekrazittal töltött vascsőből állt (összesen az összes felszereléssel együtt mintegy 170 kg súllyal bírtak). Arra a kérdésre, hogy ezeket hogyan vitte fel egyedül a töltésre, Matuska nem tudott egyértelmű választ adni, pusztán annyit mondott, hogy „nagyon erős ember voltam”.
A pokolgép kioldószerkezetéről egyébiránt Matuska azt vallotta, hogy az egy mérőlécre (vagy, ahogy a tárgyalási jegyzőkönyvben szerepelt: colstok) volt ráhuzalozva, melyet a sínfejre erősített fel, hogy ha áthalad rajta a mozdony kereke, akkor jöjjön létre a két szár között az érintkezés. A mérőlécet megtalálták az eljárás során, azonban „alig mutatott roncsolódást”, ezért a rendőrség elvetette azt, hogy a sín tetejére volt erősítve és azt valószínűsítették, hogy a sín oldalára telepítették. Az mellékes volt, hogy Matuska ezt sohasem ismerte be, és az is, hogy ebben az esetben nem lett volna meg a kioldáshoz szükséges érintkezés sem.
Emlékszünk még a pokolgép által kirobbantott 7,1 méter hosszú síndarabra? Ennek kapcsán a bíróság figyelmen kívül hagyta Debreczeni István műszaki mentős vallomását, aki szerint a helyszínre érkezéskor a 7 méteres síndarab nem hiányzott a kérdéses szakaszból, pusztán egy törés látszott a síneken, melyet vissza lehetett hajlítani a helyére.
Nagyon fontos kérdésnek számított az aznap esti vasúti rend is, azonban ezzel sem foglalkoztak a hatóságok. A 10. számú gyorsvonatot ugyanis menetrend szerint meg kellett előznie egy tehervonatnak, így egyes elméletek szerint Matuska nem tudhatta, hogy milyen vonatot fog felrobbantani. Az utólagos vizsgálatok megállapították, hogy a merénylet előtti két hónapban 11 esetben késett a tehervonat, de az elkövető nem tudhatta biztosan, hogy szeptember 13-án is késni fog. Vajon tényleg nem?
A 1358. sz. tehervonat aznap este 23.10-kor érkezett meg Kelenföldre, ahol minden éjjel rácsatoltak 12 további kocsit és onnan indult tovább Budaörsön keresztül a viadukt irányába. A vasúti szabályzat szerint amennyiben a tehervonat nem érkezett meg 23.38-ig Budaörsre, akkor félreállították, hogy utat engedjen a gyorsvonatnak. Szeptember 13-án éjszaka a kelenföldi rácsatlakozás a szokásosnál hosszabb ideig tartott, mivel egy (sem azelőtt, sem a merényletet követően nem került erre ismételten sor) további tejeskocsit is rá kellett csatolni a szerelvényre és az illetékesek nem találták meg időben…
Mi történt Matuskával?
Matuska 1944-ig raboskodott a váci börtönben, ahol képeket festett és színdarabokat írt. 1941-ben a fogvatartást azonban 17 napig félbeszakították és Matuska katonák kíséretében távozott, majd tért vissza „szabadságáról”. Nincsenek írott források arról, hol tölthette ezt az időszakot. A szovjet csapatok bevonulásakor a börtönparancsnokság szabadon engedte a foglyokat, de ötven rab ott maradt az őrizetlenül hagyott épületben, köztük Matuska is, aki a szerb nyelv ismeretében könnyebben felvette a kapcsolatot a behatoló oroszokkal. Sebésznek adta ki magát és egy ideig a hadikórházban tevékenykedett. 1945 januárjában az oroszokkal együtt hagyta el Vácot. A források szerint ezt követően hazatért szülőfalujába, ahol lázító hangú beszédei miatt vélhetően kivégezték.
1966 és 68 között a Belügyminisztérium titkos utasítására három operatív tisztből álló munkacsoport minden lehetséges írott információt megpróbált összeszedni Matuskáról és a 37 évvel korábbi merényletről. Külön szolgálati autót és költségkeretet kaptak a feladatra, melynek során tanúkat is meghallgattak. A nyilvánosságra hozott, utolsó jelentések szerint Matuska nem egyedül cselekedett és motivációjának köze lehetett ahhoz, hogy ugyanannak a baráti társaságnak élvezte a bizalmát, mint Gömbös Gyula, aki 1931-ben a Károly-kormány honvédelmi minisztere volt…
Források és képek:
