Renczi Vera, a kitalált sorozatgyilkos?
Ezúttal ismét egy rendhagyó bejegyzés következik, mely azonban ugyanúgy megdolgoztathatja agytekervényeinket, mint egy szokásos egyperces. Ha azt gondoljuk, hogy Holhos Jánosné volt a legismertebb asszony, aki méreggel gyilkolt Közép-Európa területén, nem is tévedhetnénk nagyobbat. A világ ugyanis sokkal jobban ismeri Renczi Vera nevét, aki az 1920-as években féltékenységből ölt és arzénnal tette el láb alól 35 (!) áldozatát. A fekete özvegyként is elhíresült, kegyetlen sorozatgyilkos története annyira hátborzongató és valószerűtlen, hogy mindenképpen érdemes megismerkedni vele és kicsit behatóbban megvizsgálni annak valóságtartalmát. Renczi Vera története következik tehát, melyet követően mindenki eldöntheti, hogy az események tényleg megtörténtek-e vagy csak egy közel száz éves hoax-szal van dolgunk.
A fekete özvegy legendája
Vera eredeti családnevét nem ismerjük, a fellelhető források szerint 1903-ban született Bukarestben befolyásos, román üzletember apától és feltehetően nemesi származású magyar anyától. A család vagyonos volt és a kislány élete a lehető legnagyobb kényelemben telt, egészen 13 éves koráig, amikor édesanyja váratlanul meghalt. Ezt követően 1916-ban, pont mielőtt Románia belépett volna az I. Világháborúba, apa és lánya Berkerekul-ba, a festői szépségű kisvárosba költözött, melynek külterületén kisebb kastélyt tartottak fenn. Az apa gyakori üzleti útjai miatt Vera bentlakásos iskolába került és szülei nélkül a kamaszlány viselkedése szép lassan megváltozott. 15 éves korát követően Vera, aki örökölte anyja szépségét, érdeklődése rohamosan a férfiak felé fordult. A gyönyörű lánynak nehezen tudtak ellenállni a férfiak: idősebb diákok, nős férfiak, apja üzlettársai mind-mind megfordultak az ágyában. Ezek a kapcsolatok azonban nem tartottak sokáig, ugyanis Vera azt akarta, hogy a férfiak minden idejüket vele töltsék. Ha nem így történt, gyanakodni kezdett, hogy megcsalják, jeleneteket rendezett és hisztériázott.
Ilyen előzmények fényében nem csoda, hogy Vera kezelhetetlen lett apja számára (néhány forrás szerint az anyja nem halt meg 1916-ban és a család együtt költözött Berkerekul-ba, de abban mind megegyezik, hogy a bentlakásos iskolát követően a lány csapodár lett) és a sorozatos botrányok miatt az is kérdésessé vált, hogy talál-e valaha férjet magának. Ahogy azonban a romantikus történetekben lenni szokott, a férj megérkezett Karl Schick a befolyásos, a lánynál sokkal idősebb osztrák bankár képében, aki feleségül vette a huszadik évét még éppen be nem töltő Verát. Az immár érett nőnek és az öreg bankárnak gyermeke is született, akit Lorenzo-nak neveztek el. Vera mintafeleségként viselkedett, de néhány év múlva ismét felébredt benne minden bajok okozója, a zöld szemű szörnyeteg. Minden hosszabb üzleti útban megcsalást, minden esti tárgyalásban félrelépést látott. A féltékenység annyira elhatalmasodott rajta, hogy úgy döntött, véget vet a szenvedéseinek. Arzént tett a férje vacsorájába és végignézte annak kínhalálát. Az ismerősöknek és rokonoknak azt mondta, hogy Karl elhagyta őt és a fiúkat és már nem tér vissza a családi fészekbe.
A gyászév elteltével Vera ismét a házasságon törte a fejét. Kiszemeltje ezúttal a rendkívül ga
zdag és a nőnél csak kicsivel idősebb, Joseph Renczi, akiről köztudomású volt, hogy nem vetette meg a nőket. A frigy azonban addig nem jöhetett létre, amíg Vera hivatalosan Karl Schick felesége volt, ezért a nő besétált a rendőrségre és előadta, hogy azt hallotta, Karl autóbaleset áldozata lett és meghalt. A hatóságok minden kétség nélkül hittek a jó családból származó, tehetős nőnek és halottá nyilvánították a bankárt. Most már semmi akadálya nem volt, hogy Vera hozzámenjen Renczi-hez, akinek felvette a nevét is. Az idill azonban nem tartott sokáig, a fiatal ara újfent hűtlenséget szimatolt és megfenyegette férjét, hogy ha tovább folytatja a vélt vagy valós flörtöléseit, rossz vége lehet a dolgoknak. Joseph csak nevetett, később azonban már nem, mikor hirtelen ágynak esett és hosszú hónapokig betegeskedett. Vera ugyanis ezúttal nem egyetlen nagy adag arzént használt, hanem kisebb adagokban, szisztematikusan mérgezte a férjét. Miután a férfi beteg lett, nagy gonddal ápolta, egész nap mellette ült szomorú ábrázattal és egyetlen étkezésnél sem felejtette el beletenni az arzént az ételbe. Nem sokkal később Joseph eltűnt és Vera ismét eljátszotta az elhagyott feleség szerepét. Egy évvel később pedig előadta az ismerősöknek, hogy Joseph levelet írt, melyben közölte, hogy soha nem fog többet visszatérni hozzá. Természetesen ebben volt igazság, lévén, hogy a férfi addigra már régen halott volt.
Vera Renczi ekkor már gyönyörű nő volt és két férje hagyatékának köszönhetően mesésen gazdag. Ennek megfelelően nem szűkölködött kérőkben sem. Ő azonban óvatos volt. Bécsbe járt szórakozni, ahol olyan férfiakra vetette ki a hálóját, akik csak átutazóban voltak vagy valamilyen kiküldetésben jártak az osztrák fővárosban. Az elcsábított férfival aztán visszautazott Berkerekul-ba, ahol 6-8 szerelmes hónapot töltöttek együtt. Ennyi volt a maximális idő, amit a zöld szemű szörny engedélyezett az áldozatoknak, akik szervezete fél évet követően annyira megtelt arzénnal, hogy hamarosan jobb létre szenderültek. A férfiak egytől egyig eltűntek és Vera folyton arra panaszkodott, hogy megint megcsalták és hűtlenek voltak vele. A hatóságok orra előtt 10 év alatt 31 férfi „hagyta el” a nőt, mígnem elérkezett a végső felvonás.
Vera, aki eddig nagyon óvatosan járt el minden áldozata esetében, beleszeretett egy idősebb szerb bankárba, akit Miloradnak hívtak. A források szerint 
Milorad felesége gyanakodni kezdett férjére, hogy megcsalja őt, ezért követni kezdte és amikor nem tért vissza a Berkerekul kastélyból, értesítette a rendőrséget. A helyi erők ellátogattak és bekopogtattak, Verához, aki azzal a felkiáltással fogadta őket, hogy „tudtam, hogy egyszer eljönnek értem!”. A nyomozók azonban nem foglalkoztak ezzel és tökéletesen megelégedtek annyival, amit Vera elmondott nekik tanúként. Miszerint, Milorad a szeretője volt, de miután megtudta, hogy a férfi házas, szakított vele. Utalt arra is, hogy a férfi ezután öngyilkosságot is elkövethetett…
Milorad felesége azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Kutatni kezdte Vera múltját és rájött, hogy valami nem stimmelt Karl Schick és Joseph Renczi eltűnéseivel kapcsolatban sem. A végső lökést azonban az adta meg, hogy talált a férje otthoni kabátjában egy szerelmeslevelet Verától. Ezt követően a szerb hatóságok ismét szagot fogtak és visszatértek Verához immár hivatalos határozattal, ami a kastély átkutatására vonatkozott. A nő a házkutatás során azt hajtogatta, hogy „nem vagyok bűnöző”, de ez nehezen volt hihető, miután a rendőrök beléptek a boros pincébe.
A pincében az iszonyat fogadta a nyomozókat. A félhomályos, gyertyákkal megvilágított helyiségben ugyanis 35 cink koporsó feküdt kör alakban elrendezve, melyekben Vera meggyilkolt áldozatai feküdtek a bomlás különböző fázisaiban. A kör közepén egy karosszék és egy félig teli pezsgős pohár állt, lévén, az asszony gyakran beszélt a halottakhoz a sötétben. A helyszínelést követően kiderült, hogy a koporsókban Vera 32 szeretője, két férje és fia, Lorenzo feküdt, akit a nő (vallomása szerint) szintén megmérgezett, mert egy alkalommal letévedt a pincébe és rájött anyja titkára. A szerb rendőrség gyorsan intézkedett, Vera hamar bíróság elé került, ahol elmondta, hogy tetteit a féltékenység vezette. Mikor úgy érezte, hogy az aktuális szerelme megcsalásra készült, megmérgezte, hogy soha ne tudja elhagyni őt és ő legyen az utolsó nő az életében, akit ölelt. A bíróság nem teketóriázott, halálra ítélték, de később az ítéletet életfogytiglanra változtatták. Renczi Vera röviddel a II. Világháború kitörése előtt halt meg a börtönben agyvérzésben.
Nos, eddig a történet, mely szinte minden, sorozatgyilkosokkal foglalkozó nemzetközi összeállításban szerepel. A bűntettekkel és gyilkosokkal foglalkozó nyomtatott és internetes irodalom kiemelten kezeli Renczi Verát és számos alkalommal Kiss Béla mellett emlegetik, mint magyar vonatkozásokkal is bíró elvetemült sorozatgyilkost. Azonban felhívom az olvasók figyelmét, hogy míg a cinkotai bádogos vonatkozásában meglehetősen sok dokumentált forrás áll rendelkezésre, addig Vera esetében nincsenek elérhető adatok, amik bizonyítani tudnák az ő rémtetteit. De vegyünk sorra mindent!
Berkerekul
A gyilkosságok helyszínét a források 95%-a Berkerekul-ba teszi (a maradék 5% Bukarestet jelöli), melyre minden esetben úgy hivatkoznak, hogy az egykori Jugoszlávia, még pontosabban a mai Szerbia északi részén található. Ezt a teóriát erősíti, hogy a nyomozóhatóság és az ítéletet hozó bíróság is szerb. Azonban ilyen nevű település nem létezik és a korábbi történelem-, vagy földrajzkönyvekben sincs róla említés. A mai világban, mikor a Google Map minden eldugott falut megtalál, a kastéllyal rendelkező Berkerekul nem jelenik meg a térképeken. Egy román forrás szerint a város a Bánság szerb részén található és némi kutatás után kideríthető, hogy az egyetlen szóba jöhető helyiség Zrenjanin, melyet 1935 előtt Beckerek-nek hívtak (a város magyar neve: Nagybecskerek) és románul ma is Becicherecul Mare-nek nevezik. A szavak kiejtésében található hasonlatosság elég jelentős, de mégis túl nagy ahhoz képest, hogy alig 90 év telt el a gyilkosságok óta. Ennyi idő alatt nem változik ennyit egy szó hangalakja. Ám legyünk megengedőek és fogadjuk el, hogy a mai Zrenjanin egyenlő a történetben szereplő Berkerekul-lal! Gondoljunk bele, hogy milyen turista látványosságot lehetne a történethez tartozó helyekből kreálni (ahogy Romániában megtették például Drakula várával)! Zrenjaninban azonban nincs ilyen, sőt a városban soha senki nem hallott még Renczi Veráról (beleértve jogi egyetemi professzorokat és a rendőrakadémia tagjait is).
A szkeptikusokat pedig a korabeli újságok győzhetik meg. Szerencsére Szerbia egyik vezető napilapjának, a Politikának van online archívuma, mely 1904-től datálódik. Aki érti a nyelvet, keresgélhet benne itt, de a lényeg az, hogy nem található egyetlen cikk sem Renczi Veráról vagy olyan nőről, aki megmérgezett volna 35 férfit. A korabeli lapszámok (1920-as évek) rendszeresen beszámoltak sokkal kevésbé súlyos bűncselekményekről és tárgyalásokról. Nehezen hihető, hogy egy ilyen volumenű gyilkosságsorozat kimaradt volna a lapokból.
Az is felmerülhet, hogy a gyilkosságokat mégiscsak Románia területén követték el, de a román hatóságok már 1972-ben jelezték hivatalosan a Guiness Rekordok Könyvének (mely Renczi Verát szerepeltette volna az összeállításban), hogy nincs dokumentálva olyan elkövető az ország történetében, akire illik a leírás.
Időpontok
A történet először írásban 1925 május 19. napján jelent meg egy amerikai újságban, melyet pár nap elteltével többi tengerentúli és számos európai lap is átvett. Ami első látásra szembeötlő, az a dátum. Vera a források java része szerint 1903-ban született, az elítéléséről pedig 1925-ben már írtak az újságok. Röpke 22 év alatt kellett volna összehoznia egy 10 éves gyereket, akinek ráadásul 1916-ot követően (a Berkerekul-ba költözés után) kellett volna születni. Nem beszélve arról, hogy 1916 és 25 között kellett volna két férjet elfogyasztania (egy-egy gyászév a házasságok után), valamint ezt követően 10 éven keresztül Bécsbe járnia újabb udvarlókért. A krónikások nyilván érezték ezt a feloldhatatlan ellentétet, mert sok helyen már úgy hivatkoznak a születési dátumra, hogy azért vélhetően Vera inkább a XIX. század végén született valamikor…
Adatok hiánya
Ezzel pedig elérkeztünk a legfurcsább részhez. Renczi Vera vonatkozásában nincsenek írásos, dokumentált bizonyítékok. Sem a tárgyalásáról, sem a bebörtönzéséről, de még a születéséről sem lehet egyértelm
űen nyilatkozni. Úgy tűnik, hogy az egyetlen írásos emlék maga az az újságírói riport, ami alapján 1925-ben a lapok megjelentették a történetet. A sztori telegrammal érkezett Amerikába, feladója pedig Otto B. Tolischus volt, aki a valószínűleg megegyezik Otto D. Tolischus-szal, a híres tudósítóval, akit a II. Világháborúban foglyul ejtettek a japánok. Tolischus 1923-tól tartózkodott Európában, de az rejtély, hogy ő milyen forrásból hallott Renczi Veráról (esetleg ő találta ki). Az interneten található képek sem visznek közelebb a fekete özvegyhez. A keresők alapján Veráról két fotó készült. Az egyik (jobbra feljebb) azonban Marai Elena Milagro de Hoyos-t ábrázolja, aki 1931-ben halt meg TBC-ben és arról vált híressé (?), hogy a kezelőorvosa 1933-ban kiásta a tetemét és azzal élt további hét (!) éven keresztül. Nem mellesleg, ez a történet is megérne egy bejegyzést…
A másik kép 2012 március 17-e óta kering az interneten, mint Vera képe, de ez sem róla készült. Az említett napon a Daily Mirror hozott le egy cikket Veráról és egy Patricia Belda Martinez nevű fotómodell 2004-ben készült képét használták hozzá… Az újság később elnézést kért és korrekciót helyezett el a lapban.
Tehát se fénykép, se bizonyítható adat, se bármilyen írásos emlék nincsen, ami azért is elképzelhetetlen, mert a szóba jöhető „kortársak” közül még Kiss Béláról is készült fénykép, de a tiszaugi arzénes asszonyokról is rengeteg dokumentum fellelhető. Az ő vonatkozásukban például kiderült, hogy légypapírból áztatták ki a mérget, de Vera esetében arra sem kapunk választ, hogy az arzént honnan szerezte a gyilkosságokhoz – vallomása alapján az összes áldozatánál ezt a mérget használta, kivéve Milorad-ot, akinél nagy adag sztrichnin is került az ételbe. A történetben továbbá nem esik szó azokról a dolgokról, melyek közvetlenül érinthették Vera életét bárhol is helyezkedett el Berkerekul az 1910-es, 20-as évek forrongó Közép-Európájában. Az Osztrák-Magyar Monarchia széthullása, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulása, a Trianon utáni Magyarországon keresztül történő rendszeres bécsi utazás mikéntje lehet, csak nekem hiányoznak, de mindenképpen hitelessé tehették volna a sztorit és elmélyíthették volna a Veráról kialakult képet.
Mi lehet az igazság?
A sok kérdőjel ellenére a Renczi Vera történetét továbbra is átveszi szinte minden vonatkozó irodalom, a gondosabbak legfeljebb odaírják lábjegyzetben, hogy „nem áll rendelkezésre kellő adat”. Hogy a gyilkosságok tényleg megtörténtek-e vagy csak egy száz éve élő újságírói húzásról van szó, nem lehet biztosan tudni. A Fekete Özvegy történetét ma már nem lehet kétséget kizáróan bizonyítani vagy cáfolni, a sztori azonban annyira hátborzongató és ugyanakkor romantikus, hogy az olvasóra bízom, hogy elhiszi vagy sem. Mindenesetre, akinek van bármilyen fényképe vagy további hiteles információja a hölgyről, kérem, jelezze!
