Budapest, 2013. 

- Balesetnek tűnik. – mondta a fiatal, zselés hajú nyomozó és Budaira tekintett.
Az alezredes nem válaszolt. Komótosan rágyújtott egy cigarettára és fürkésző pillantást vetett a holttestre. Kovács Angéla a négyemeletes panel második és harmadik emelete közötti lépcsőfordulóban feküdt. Karjai teste alá csavarodtak, koponyája véres volt, tűsarkú cipőjének tíz centi hosszú sarka és vörös körmei letörtek.

- Volt még valami nála?
- Semmi az égvilágon.
- Miért van egy szál hálóingben? – kérdezte rövid hallgatás után Budai.
- Biztos levitte a szemetet vagy valami ilyesmi. – vont vállat a fiatal rendőr és fejével a harmadik emelet felé intett. – A férj nincs itthon, de szerintem most már bármelyik percben itt lehet.
Az alezredes halk kattanást hallott, mintha egy ajtó csukódott volna a második emeleten.
- Jól ismertem Angit. – Róth Gábor jóképű, szőke férfi volt. Szomorúan mosolyogva üdvözölte a rendőrséget. – Nagyon sajnálom, ami történt.
- Itthon volt ma délelőtt?
- Színész vagyok, általában itthon töltöm a délelőttjeimet.
- Mióta volt viszonya Kovács Angélával? – Budai nem volt biztos a dolgában, de mivel az emeleten lakók közül senki más nem tartózkodott otthon, csak Róth hallgatózhatott az imént.
- Ezt határozottan visszautasítom. – a férfi arca egyetlen pillanat alatt lángvörös lett. – Angi férjes asszony volt…
- De ez nem jelentett problémát, ugye? – az alezredes érezte, hogy jó helyen tapogatózik. – Együtt töltötték a délelőttöt?
Róth Gábor mély levegőt vett, összefonta maga előtt a karjait és alig észrevehetően bólintott.
- Ez volt az utolsó alkalom. Lajos már így is gyanakodott, ezért megbeszéltük, hogy vége.
- De maga nem akarta, hogy vége legyen. Utánament, veszekedtek és lelökte a lépcsőn.
A színész tekintete megmerevedett.
- Itt az ideje, hogy értesítsem az ügyvédemet. – mondta suttogva és becsukta az ajtót.

Kovács Lajos tíz perccel később érkezett meg. Remegő kézzel illesztette kulcsát a harmadik emeleti lakás zárjába, majd üveges tekintettel akasztotta a kulcscsomót egy másik mellé a lakás előszobájában.
- Mikor láthatom a feleségemet? – kérdezte reszelős hangon a nyomozókat.
- A kollégák néhány perccel ezelőtt elszállították a Bonctani Intézetbe. – válaszolta Budai és hirtelen Steinhardt jutott eszébe.
Ha itt lenne, biztosan jegyzetelne. Még azt is felírná, hogy az ajtó befele vagy kifele nyílik…
- Mikor beszélt utoljára a nejével?
- Minden reggel hétkor indulok dolgozni, Angéla olyankor még itthon van mindig.
- Ma is így történt?
A férfi megtörölte a homlokát és nagyot sóhajtott.
- Nem tudom elképzelni az életemet nélküle. Már most hiányzik.
- Mivel foglalkozott a felesége?
- Fodrászként dolgozott. – Kovács egy piros sálat hozott elő az egyik szobából. – Ez jól fog menni a körme színéhez.
A zselés hajú, fiatal nyomozó alig várta, hogy a lépcsőházban egyedül maradjanak az alezredessel.
- Miért nem hozta szóba a megcsalást, főnök?
Budai halványan elmosolyodott.
- Ugyan már, Petikém. – hirtelen úgy érezte, mintha visszarepült volna az időben. Steinhardt magyarázott neki mindig így. – Elképzelhető, hogy nem is tudott az egészről. Akkor meg minek fájdítsuk a szívét feleslegesen?
Az épület aljában lévő kozmetika ajtócsengője halkan csilingelni kezdett, ahogy az alezredes belépett.
- Nem tudok semmiről semmit. – ravasz tekintetű, középkorú asszony állt fel egy asztal mellől. – Magára azért ráférne egy nagykezelés.
- Ismerte Kovács Angélát?
- Hogyne ismertem volna. Minden délelőtt nálam kezdett. Haj, smink, kezek, körmök. Mindennap új kellett neki.
- Ilyen jól keresett fodrászként?
- Volt ott pénz. – a nő mohón elvigyorodott. – Az a kis nő nagyon tudott valamit.
- Mire gondol? – Budai ismét úgy érezte, hogy többet kell mutatnia annál, amennyit tud. – Vagy inkább kire?
- Én nem mondok semmit. Tartom a számat, ahogy eddig is.
Budai alig várta, hogy újra rágyújthasson. Tudta, hogy nem volt túl elegáns a lépcsőházban dohányoznia korábban, de néha egyszerűen nem tudott ellenállni a nikotinnak.
- Tudom, hogy van már valami a fejében, főnök. – mondta a fiatal nyomozó. – Akkor szokott így szívni a cigarettát.