Monorierdő, 1993.

Szoboszlai Mátyás a 4-es út mellett feküdt a községtáblától néhány méterre. Régi típusú, orosz biciklije lecsúszhatott a vizes betonról és most elgörbült kerékkel a nedves fűben lapult. A helyszínelők egyenruháját viselő, középkorú alacsony orvos hümmögve nézett Steinhardtra.

- Elsőre nem tudom kizárni az idegenkezűséget. – mondta és leguggolt a holttest mellé. – Nézze meg ezt itt. Ütéstől is származhat.
Szoboszlai Mátyás halántéka be volt zúzva a jobb oldalon, fülében alvadt vér gyűlt fel.
- Leütötték? – kérdezte Steinhardt és fázósan összehúzta magán a kabátját. A november idén a szokásosnál is csapadékosabb volt, három napja esett egész Pest megye területén.
- Ha igen, akkor azzal. – az orvos egy véres szélű, ökölnyi méretű kőre mutatott, melyet most zacskóztak be a kollegák bizonyítéknak. – Szinte biztos, hogy nem lesz rajta ujjlenyomat. Az eső elmos mindent.
Na, ez nem lesz egyszerű.
Steinhardt tudta, hogy minél gyorsabban végezniük kell a helyszínen. A 4-es az ország legforgalmasabb útjainak egyike volt és már így is elég sokáig tartották fel az autókat. Legalább másfél óra telt el, mióta a körzeti megbízott jelentette, hogy megtisztította és húsz méteres körben lezárta a környéket Szoboszlai Mátyás teste körül. Intett a kollégáknak, hogy tegyék szabaddá az egyik sávban a közlekedést és a járőrök jelentéseit kezdte böngészni.
Pintér Mihály két háznyira lakott Monorierdő szélétől. Hunyorogva nyitott ajtót.
- Ismertem Matyit, jó ember volt. – mondta lassan. – Fel sem foghatom, hogy ki akart neki ártani.
- Nem voltak haragosai?
- Olyasféle ember volt, aki sokakat magára haragított, ha ivott. – vonta meg a vállát Pintér. – És mostanában elég sokat ivott.
- Tud konkrét esetről?
- A kocsmában kellene körbenéznie, én nem nagyon járok oda.
- Látott valami gyanúsat a délelőtt folyamán a főút környékén?
A férfi ingatni kezdte a fejét.
- Reggel óta itthon vagyok, de nem rémlik semmi.
- Mi ez a zene? – kérdezte Steinhardt, az egyik szobából kellemes rockzene szűrődött ki.
- Ugye, mennyire jó? Ez a November Rain a Guns N’Roses-tól. Két éve jelent meg.Lipták Pálné zavartan törölgette a kezeit egy konyharuhába, mikor Steinhardt belépett a kis ház konyhájába.
- Már elmondtam a két másik rendőrnek, hogy nem történt semmi. Át kellett menjek Monorra a fiamékhoz. Még nem értem ki a házak közül, mikor lehagytam Szoboszlait. Szabályosan megelőztem és kész.
- Milyen volt a forgalom?
- Most, hogy mondja… - a középkorú nő a homlokára csapott. – Mintha nem jött volna szembe senki több kilométeren át. Lehet, hogy én láttam utoljára Mátyást a biciklijén? Úristen!
- Egy fehér színű Ladája van, ugye?
- A kollégái már átvizsgálták. Nemrég mentek el innen.
- Ha jók az információim, maga háromszor volt büntetve az elmúlt tíz évben. Minden esetben közúti veszélyeztetés miatt.
Liptákné arca megvonaglott.
- Értse meg, nem én voltam. Az nem jelent semmit, hogy nem láttam mást. Bárki elüthette.
A kocsmában vágni lehetett a füstöt. Az eső miatt csak résnyire voltak nyitva az ablakok, cigarettaszag keveredett a sör és az izzadt testek kipárolgásával.
- Nem volt a Matyinak családja. – mondta egy bajszos, zsíros képű férfi. – Nem siratja azt senki.
- Dehogynem. – idősebb bácsi szólalt meg. Balatoni Leventének hívták. – Kati, a felesége három évvel ezelőtt halt meg. Elütötte egy teherautó Pilis előtt az úton.
- Tényleg! – a harmadik férfi magas volt és inas. Hosszú ujjai csápokként fonódtak a korsóra. – A Kis Kati! Úgy volt annak idején, hogy Pintérné lesz belőle!
A kocsma csak úgy zengett, ahogy felröhögtek.
- Matyi úgy szöktette meg az esküvőjéről!
- Pintér Mihályhoz ment volna feleségül? – kérdezte Steinhardt homlokráncolva.
- Na, nem is olyan hülye maga! – mondta a zsíros képű és letörölte a bajszáról habot. – Ilyen kéne nekünk ide körzeti megbízottnak, nem az az ostoba Nagy Laci.
- A Miska nem érdemelte volna meg egyébként sem Katit. – Balatoni Levente elmélázva kortyolt bele a sörébe. – Gyerekkorában volt valami betegsége, még dolgozni sem tud.
Steinhardt úgy döntött, eleget hallott. A bajszos a kocsma előtt érte utol.
- Van valami, amit tudnia kell. – mondta suttogva. – Ezek ketten ott benn utálták őt, mert mindig megmondta nekik a magáét. Mikor ma délelőtt Matyi elment innen, a Pista is lelépett utána, az öreg meg csak mosolygott. Nem gondoltam semmi rosszra, mert már az ötödik kör után voltunk, de most már tisztább a kép a fejemben.
Steinhardt elgondolkozva sétált vissza a helyszínre, nem bírta kiverni a fejéből a Guns ’N Roses-t.
- Mire jutott? – kérdezte az alacsony orvos és cipőjével megrugdosta a községtábla aljánál heverő téglákat.
Hát persze! Steinhardt elmosolyodott. Igaza volt!
- Maga nélkül nem jöttem volna rá, dokikám!