Budapest, 2005.

A holttest a fűben feküdt a rákoskeresztúri ház hátsó kertjében. Steinhardt elgondolkozva nézte a nőt. A sovány, két méteres áldozat ismerősnek tűnt, de nem emlékezett rá honnan.

- Kerekes Vivien. – mondta az egyik nyomozó. – Tíz évet húzott le emberölésért. Öt nappal ezelőtt szabadult.
- A gyilkos fegyver?
- A doki szerint valami hosszú tűvel ölték meg. Hátulról szúrták le, a tű mértani pontossággal haladt át a bal tűdön és érte el a szívet.
A nyomozó elhallgatott és megvakarta a fejét.
- Átkutattunk mindent, alezredes úr, de még nem találtuk meg. Az áldozat anyja sem tudott segíteni.
Az idős asszony reszketve ült a kanapén. Mikor észrevette, hogy Steinhardt leült vele szemben egy fotelbe, megigazította jókora kontyát, megtörölte a szemeit és várakozóan a férfire pillantott.
- Elmondaná még egyszer, hogy mi történt pontosan?
- A lányomat múlt héten engedték ki a börtönből, azóta itt lakott nálam. Vagyis, ez az ő háza, tudja, igazgató volt annak idején, én meg csak egy nyugdíjas nővér vagyok.
Steinhardt bólintott magában. Már az első pillanatban észrevette, hogy a kétszintes villa kiemelkedik a környező épületek közül.
- Ma délután vendég érkezett Vivienhez. Azt mondta, valami régi ismerős. – folytatta az asszony sírva. – Kimentek a kertbe, majd az a nő csak úgy elviharzott. Akkor még nem gondoltam semmi rosszra, de mikor fél óra kimentem a lányomért, már csak ott feküdt…
Az áldozat által használt mobiltelefon adatainak elemzése után hamar kiderült, hogy aznap délben egy Hadas Attiláné nevű nővel beszélt utoljára.
- Egy pillanat, őrnagy úr. – szólt Steinhardt után az egyik nyomozó és átnyújtott egy papírlapot. – A szomszéddal is beszélni kellene.
Kovács Emília tágra nyílt szemekkel nyitott ajtót. Középkorú lehetett, de nem nézett ki többnek harmincnál.
- Ismertem Vivient persze. – mondta tárgyilagosan. – Korábban együtt dolgoztunk a cirkuszban, de aztán megtörtént az a szörnyűség. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos neki a pénz.
- Ha jól tudom, ön késdobálóként dolgozott annak idején…
- Keresett művész vagyok most is. – a nő büszkén húzta ki magát.
- … és volt egy magánszáma is, amikor fúvócsővel lőtte körbe a célpontot. – fejezte be Steinhardt közönyös arccal a mondatot.
- Ó, hát ezt is tudja? Erre nem sokan képesek az országban azóta sem.
Az őrnagy kivárt, de Kovács Emília arcáról nem tudott leolvasni semmit. Ideje volt előhozakodni a másik témával.
- Hogy hogy ideköltözött Kerekesék mellé?
- Csak véletlen. Az élet néha meglehetősen furcsa dolgokat produkál.
- Az is véletlen, hogy a pletykák szerint a maga férje tíz évvel ezelőtt Kerekes Vivien szeretője volt?
A nő szemei összeszűkültek és Steinhardt látta, hogy a kezei is ökölbe szorulnak.
- Vivien megkapta a büntetését az élettől és le is töltötte azt. Nincs több mondanivalóm.

Hadas Attiláné vörös arccal, meglehetősen feldúlt állapotban nyitott ajtót. Mikor a rendőrök elmondták, miért jöttek, elfehéredett és lerogyott egy kanapéra a kis lakás nappalijában.
- Honnan ismerte Kerekes Vivient? – kérdezte Steinhardt és közben a tekintete a falra akasztott fényképre siklott. A fotó egy színes ruhás, labdázó bohócot ábrázolt, aki festett szájjal nevetett valamin.
Hát persze!
Az őrnagynak eszébe jutott a tíz évvel ezelőtti eset. A bohócgyilkosság a vándorcirkuszban. Talán Vecsés mellett történt. A gyilkost hamar elkapták és …
- Megölte a fiamat. – mondta Hadasné elhaló hangon. – Megölte a fiamat.
- Miért találkoztak a mai napon?
- Felhívott telefonon, hogy beszélni akar velem. Azt hittem, könnyebb lesz majd ez az egész.
- Miről beszéltek?
- Bocsánatot akart kérni Márk miatt. Azt mondta, hogy tiszta lappal akarja elkezdeni az új életét.
- Miért ölte meg?
A kérdés annyira váratlanul érte Hadasnét, hogy válasz helyett köhögni kezdett.
- Meghalt? – miután azonban Steinhardt nem válaszolt, a nő tekintete megkeményedett. – Az élet mindig visszaadja, amit elvesz. Nem gondolja, felügyelő?
Steinhardt fél óra múlva ért vissza a tetthelyre. A közvetett bizonyítékok alapján egyértelműen Hadasné volt a tettes. Lehetősége és indítéka is volt a gyilkosságra, ráadásul a gyilkos fegyvert még mindig nem találták meg, könnyűszerrel magával vihette.
- Van itt még valami. – mondta az egyik nyomozó a kert végében és az utcán magasodó villanyoszlop felé intett. – Onnan egyenesen ide lehet látni, légvonalban nem több, mint huszonöt méter. Több szomszéd is megerősítette, hogy tegnap és tegnapelőtt is munkások dolgoztak a vezetéken. Kiderült, hogy a két férfi Szakállas Ikrek néven éppen az áldozat cirkuszában dolgozott tíz évvel ezelőtt. Gyakran felléptek a késdobálókkal is. Ki akarja őket hallgatni, főnök?
Steinhardt hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Olyan volt, mintha a régi vándorcirkusz egy utolsó előadást adott volna egykori igazgatójának. A felismerés egyetlen pillanat alatt vágott belé.
Cirkusz, mi?