Budapest, 2015 szeptember

- Nézze, nyomozó, belőlem akkor sem szed ki semmit.
Budai hátradőlt a széken és az előtte ülő nagydarab fickóra nézett. Utálta, hogy már nem lehet kihallgatás közben dohányozni. Sőt, ha jobban belegondolt, akkor az egész épületben nem lehetett már sehol normálisan cigarettázni. Csak a szűk kijelölt helyeken, ahol mindig úgy álltak, mint a heringek és egymás arcába fújták a füstöt.
Régen minden jobb volt.

Rendhagyó bejegyzés következik, hiszen ezúttal nem egy rövid sztori megfejtését kell kitalálni, hanem csak hátradőlni és olvasni. Tekintettel arra, hogy a hazánkban ténylegesen megtörtént bűntények, valamint azok felderítése meglehetősen hiányos és felületes formában jut el az olvasóközönséghez, úgy vélem nem haszontalan, ha megismerkedünk Holhos Jánosné (született: Papp Erzsébet) történetével, aki Magyarország egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkosa volt, és akinek tettei szolgáltatták a Nikotin című egyperces krimiben elkövetett gyilkosság alapötletét is.
Aki egy újabb egypercesre számított, ne csüggedjen, hamarosan jön abból is a következő!

Pilisi erdőség Visegrád közelében, 2009. 

Budai mélyen leszívta a cigarettát és sokáig lenn tartotta a füstöt. Hagyta, hogy átjárja a tüdejét és kellemes bódultságot vigyen erein keresztül a testébe. Ahogy kiszállt a szolgálati kocsiból, a magas fák között áramló friss levegő hirtelen mellbe vágta és néhány pillanatra még lélegezni sem tudott. Remegő kézzel gyújtott rá és miután a méreg ismét béklyóba verte megújulni akaró szervezetét, már újra nyugodt volt.
A holttest a vadászház földszintjén feküdt, közvetlenül a trófeák fala alatt. Budai megborzongott, ahogy tekintete végigsiklott a hatalmas vaddisznó fejeken, szarvasagancsokon és kitömött madarakon. Egy pillanatra eszébe jutott Keselyű Richárd, a kegyetlen órásmester, aki megannyi gyilkosság után egyszerűen eltűnt az őt üldöző rendőrök elől. Húsz éve már.

Budapest, 2007. 

Darvas Ágnes óvónőként dolgozott a XI. kerület egyik magánóvodájában. Csinos, fiatal nő volt hosszú hajjal, aki után megfordulnak a férfiak az utcán. A gyerekek szerették, a munkahelyén mindenki meg volt vele elégedve.
Pénz, szerelem, bosszú.
Budainak eszébe jutott Steinhardt, aki mindig azt mondogatta, hogy a gyilkosságok 95%-ának ezen három szó valamelyike az indítéka. Hiányzott neki az öreg, a teleírt jegyzetfüzetek, a végtelen precizitás és a kimért ugratás. Ahogy a nő szemébe nézett, elhatározta, hogy valamelyik nap kimegy a temetőbe az öreg sírjához. Elvégre a temetésre sem tudott elmenni. Vagy inkább nem akart.

Budaörs, 2010.

- Na, ilyet sem láttam még. – füttyentett halkan az aszott arcú, vékony orvos, ahogy a terembe lépett.
Vadász Vilmos a biliárdasztal közepén feküdt, karjai szorosan a teste mellett, lábai pedig összezárva helyezkedtek el. Szemgödreiben egy-egy sárga biliárdgolyó ült, a bordái közül pedig egy dákó meredt a mennyezet felé.
Az orvos megvizsgálta a holttestet, majd hümmögve az alezredes felé fordult.
- A fej hátsó részén található vérömleny arra utal, hogy először leütötték, feltételezem egy biliárdgolyóval, majd az eszméletlen testet felpakolták az asztalra. Utána kerülhetett sor a halálos döfésre.
- Orvosi előképzettség? – kérdezte Budai szárazon. Nem érezte jól magát, de azzal nyugtatta magát, hogy valószínűleg azért fáj a feje, mert mióta ideértek, nem tudott rágyújtani.

Budapest, 2000

Steinhardt összehúzott szemmel az égre kémlelt. Éppen nem esett, de az elmúlt három napban az eső vigasztalhatatlanul zuhogva rongyosra áztatta a fővárost. Dr. Vermes János a régi focipályát övező salakos futópálya talaján feküdt. Egyetlen vágással ölték meg. Valaki, feltehetően egy pengével felszakította a nyaki ütőerét, az áldozat körül a föld sötétre ázott a vértől.
- Tudja ki ez, főnök? – kérdezte Budai, aki eddig a test mellett guggolt és a sebet vizsgálgatta.
Igazából nem is érdekel, 10 hónap a nyugdíjig.

Budapest, 2013. 

Az augusztusi forróság ökölcsapásként zuhant a városra. Afrikai eredetű, meleg levegő, mondták a meteorológusok a tévében.
Az hát, afrikai. Sőt, egyenlítői. Azt sem tudják, mit beszélnek.
Budai megtörölgette a homlokát és az orvosra tekintett. Utálta a nyarat és a hőséget, de még jobban utálta, hogy a patológiai intézet bonctermében nem lehetett dohányozni.
- Nikotinmérgezés. – mondta az alacsony, kopasz orvos és a hullára mutatott. – Mit mondjak, ez elég szokatlan.

Budapest, 1997.

- Szerintem öngyilkosság, főnök. Mehetünk is.
Steinhardt megvakarta az orrát és Budaira pillantott. Kedvelte a főhadnagyot, éles eszű, jó rendőr volt, de a szolgálatban együtt töltött idő alatt mindig is úgy vélte, hogy hajlamos túl hamar levonni a következtetéseket.
- Várjunk még egy kicsit. – Steinhard szerette átrágni magát a részleteken. Újra és újra végigfutni minden egyes apró jelen. – Gondoljuk át még egyszer.
Fekete László harminckilenc éves vállalati vezetőre az ágyában találtak rá a kollégák. Miután az apja ma reggel nem tudott bejutni a XI. kerületi társasház harmadik emeletén lévő lakásba, értesítette a rendőrséget. A holttesten külsérelmi nyom nem látszódott, a kulcs a zárban volt belülről, az éjjeliszekrényen pedig rengeteg altató hevert szétszóródva.

Budapest, 1999.

Steinhardt félig leeresztett szemhéja mögül nézte az előtte ülő fickót. A férfi átlagos testalkata ellenére az arca kerek volt, barna haja alatt apró malacszemei ravaszul csillogtak. Mikor befejezte a mondandóját, hátradőlt és várakozóan az idősödő őrnagyra tekintett. Steinhardt nem szólalt meg, intett a számítógépet kezelő kollegának, majd felállt és a szürke kihallgatóhelyiség ablakához sétált. A Teve utcai rendőrpalota hatodik emeletén voltak. Még csak másfél éve, hogy az épület elkészült és az ORFK, valamint a BRFK mellett a Pest Megyei RFK is ideköltözött, de az ablakkeretek repedésein máris besüvített a szél, a székek felét le kellett cserélni és a lifteket is legalább három hetente javíttatni kellett. Steinhardt gyanította, hogy jó magyar szokás szerint az alapanyagok felét ellopták és a drága berendezések csak papíron voltak drágák. Rendőri mivoltát irritálta ez, de nem szándékozott tenni az ügyben semmit. Egyáltalán semmit.
Még huszonnyolc hónap a nyugdíjig. Azt már fél lábon állva is kibírom.
- Őrnagy úr, a tanú azt kérdezi, hogy végeztünk-e. – a jegyzőkönyvet vezető kolléga szakította félbe tűnődéséből.
- Ezzel a részével tulajdonképpen igen. De Szász úrnak még maradnia kell. Van ügyvédje? Vagy rendeljünk ki magának valakit?
- Valami gond van? – hökkent meg a férfi, arcán a puha hús megmerevedett, malacszemei gyilkosan pislogtak.

Budapest, 2001.

Budai mereven bámulta a Rákóczi tér szélén álló épületet. Ideges volt és egyik cigarettáról gyújtott a másikra. Mikor kiértek a helyszínre, eszébe jutott, hogy körülbelül tíz évvel ezelőtt már jártak itt. Akkor a szomszédos épületben nyomoztak egy agyonütött öregasszony ügyében. Nem biztos, hogy kitalálta volna, de Steinhardt rájött, hogy a szomszédban lakó másik idős nő vágta hátulról fejbe egy lekváros üveggel. Már nem emlékezett pontosan, de valami olyasmi lett gyanús a főnökének, hogy a néni a boltban a biztonsági őrt megkérte, hogy pakolja ki a lekvárokat, mert nem bírja el a karja. Ugyanakkor az összes üveget haza bírta vinni egyszerre és ott fel tudta rakni azokat a polcra.
Steinhardt meg az ő kis jegyzetfüzete.
Az öregasszony azóta meghalt a börtönben, az egykori főhadnagy pedig nyugdíjba ment és most neki, Budai Lászlónak kell megoldania az ügyet. Az első ügy, ahol nem csak a csapat egyik tagja, hanem övé az egész csapat.
Budai László rendőr százados. Osztályvezető.
Leszívta a cigarettát és a mocskos bérház kapuján át belépett a belső udvarra.