Monor külterület, 1989 eleje

Steinhardt a kombájn mellett állva figyelte, ahogy a kollégák az áldozat körül tevékenykednek. Idősebb Tabajdi Antalt hátulról ölték meg, feltehetően egy borotvaéles kaszával. A vágás elcsúszhatott a gerincen, de így is majdnem lefejezte a középkorú a férfit, aki véres nyakkal feküdt a búzatábla közepén.
- Százados úr! – kék egyenruhát viselő rendőr sietett oda hozzá. – Mindenkit idehívtam, ahogy kérte!
- Sorra kell vennünk minden apró részletet. – Steinhardt elővette a jegyzetfüzetét és a földön heverő kaszára pillantott, melynek pengéje vörös volt a vértől. – Mindent tudni akarok az aratásról.

- Igenis, százados úr. A terület széle nehezen járható az aratógéppel, a búza itt emiatt elég magasra nő, ezért azt a helyiek kézi erővel kaszálják le. Ma délelőtt hárman kaszáltak erre. Az idősebb Tabajdin kívül a fia és egy Szabó Ottó nevű férfi voltak erre. Ott vannak, uram. A fiúnak véres az inge...
- Még valaki?
- A közelben folyik a Gyáli-csatorna egyik oldalága. Az az asszony mosott a vízben.
Török Ilona a harmincas évei közepén járhatott. Két óriási, vizes ruhákkal megrakott kosár mellett állt.
- Miért a patakban mosta ki a ruhákat? Nincs vezetékes víz maguknál? – kérdezte Steinhardt a szemmel láthatóan zavarban lévő nőtől.
- De van, uram, csak olyan jó idő volt, hogy úgy gondoltam inkább a szabad levegőn végzem el a dolgom.
- A férje mit szól hozzá, hogy maga nincs otthon szombat délben?
- Ó, őt már nem érdeklem, csak legyen pálinka…
- Látott esetleg valami szokatlant, asszonyom? – fordult Steinhardt Török Ilona felé, aki lángoló arccal nézte a  szalmakalapban távolabb álló, karakteres arcú Szabót.
- Ottó…
- Hogy mondja?
- Ottó. Azt hiszem, Ottót láttam. – a nő nyelt egyet. – Az árokban voltam a ruhákkal, mikor a búzatábla szélén valaki errefele jött el. Kiáltottam is neki, de nem nézett hátra. Nem láttam az arcát, de biztosra veszem, hogy Ottó volt.
- Miből gondolja?
- A szalmakalapját ezer közül is felismerném.A poros arcú, zavaros szemű fiatalember némán ült magába roskadva a földön. Tekintetében ijedtség és félelem keveredett, ahogy Steinhardra nézett. A nyomozó hosszan nézte a tépett ingen terpeszkedő vérfoltokat.
- Mi van az apával? – kezdte bizonytalan hangon ifjabb Szabó és közben a földet nézte. – Valami történt az apával. Mi történt az apával? 
- Epilepsziája van, vagy valami hasonló. – mondta a kék egyenruhás Steinhardtnak. –  Beszéltem a körorvossal, a fiú alig tudja magát ellátni, pedig korábban ő is annak tanult. Azóta ilyen, mióta az anyja meghalt, a doki szerint valami lelki elváltozása lett, ami kihatott az agyára is. Ha szedi a gyógyszereit és nem iszik alkoholt, nem kap rohamot.
- Akkor miért engedik kaszálni?
- Nem engedik egyedül soha, mert figyelni kell rá. Az elmúlt hetekben is Szabóval volt végig.
- Ez a te kaszád, fiam? - mutatott rá Steinhardt a véres szerszámra.
A fiú bólintott
- Mit csináltál délben?
- Kaszáltunk Otival. Apa nem szereti, ha vele kaszálok, ezért Otival szoktam jönni. Ma is így volt. Délben ettünk, aztán ittunk egy kis bort. Nem szabadna bort innom, de Oti mindig megengedi, hogy megigyak egy üveggel. Utána mindig elalszok, de most arra keltem, hogy véres az ingem. Miért véres az ingem?
- Nézze, nyomozó úr. - Szabó jelezte Steinhardtnak, hogy vonuljanak félre. Szalmakalapját a kezeivel gyűrögette, ahogy halk hangon beszélt. - Nem tudom, mi folyik itt, de ez valami félreértés. Sem én, sem Kistóni nem ölhettük meg az öreget.
Steinhardt felvonta a szemöldökét és kérdőn nézett a férfira.
- Hmm. Nézze, Ilivel itt szoktunk délben találkozni a csatorna partján... Hmm, nehogy a férje fülébe jusson.
- Folytassa.
- Minden kaszáláskor hozok egy kis altatót, amit a borba teszek, hogy Kistóni elaludjon, aztán lemegyek Ilihez. Most is így volt. A kölyök kidőlt, de valamit összekeverhettem, mert én is elaludtam. Arra ébredtem, hogy a kölyök ott szuszog mellettem és tiszta vér mindene. Zúgott a fejem és egy pillanatra azt hittem, hogy az apja után ment a kaszájával...
- Milyen volt a viszonya idősebb Tabajdival?
- Úgyis kiderítik, ezért elmondom, hogy nem voltunk jó viszonyban. Az öreg a haragosom volt, mert évekkel ezelőtt, mikor még élt a felesége, azt hitte, hogy félrelépett velem.
- Így volt?
- Nagyon rég volt már ez, nyomozó úr. A városban mindenki, még Kistóni is megértette, hogy sem nekem, sem az apjának nem volt köze Csilla öngyilkosságához.
Szőke Zsolt koromfekete hajú, tömzsi ember volt. Nem is kellett kérdezni, csak úgy ömlött belőle a szó.
- A délelőtt közepén jöttem csak ki a géppel, nyomozó úr. Idefele az úton még láttam is az Icukát, karján a koszos ruhákkal. Gondoltam magamban, hogy esetleg visszafele majd elhívom valahova, mert tudják, az ura csak az alkoholt szereti. Na, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy nagy nyugodtan csináltam a köreimet. Nézzék csak meg a táblát! Nálam senki nem tudná szebben elvégezni az aratást ennyi idő alatt! Na, egyszer aztán ott fekszik a gép előtt az öreg Tóni véresen! Először rögtön arra gondoltam, hogy az Ottó volt. Tegnapelőtt megfenyegette az öreget a kocsmában, hogy ne gyanúsítgassa, mert rosszul jár. Tudják milyen az Ottó, ha begurul. Nem lát, nem hall az semmit, csak megindul. Aztán ahogy az ijedtségtől futni kezdtem a város felé, ott találtam az Ottót meg a Kistónit. Ottó éppen a kölyköt ébresztgette. Szegény gyerek csak lassan kelt fel, a sok pirulája a földön volt szétszórva a félig teli boros palack mellett. Még ilyet! Mi lesz most vele? Azóta ilyen tompa, mióta meghalt a Csilla. Most meg az apja is odavan! Hát mi lesz így?
- Vegyünk mindenkitől ujjlenyomatot és az majd eldönti a dolgot. – mondta a kék egyenruhás.
- Nem kell. – Steinhardtnak ezúttal a jegyzeteit sem kellett elővennie. – Mondom, hogy történt…