Budapest, 1998.

Fülöp Máté összesen egy kék inget viselt, mikor a rendőrök egy zártörő lakatos segítségével bejutottak a lakásába. A férfi nappali közepén terpeszkedő kanapén ült és a semmibe révedt. A gyilkos nem teketóriázhatott, egyetlen döféssel szíven szúrta az alacsony, kövér újságírót.

- Csak pár órája lehet halott. – mondta a rendőrorvos és a félmeztelen Fülöp ujjai között szorongatott, csonkig égett cigarettacsikkre mutatott. – Még mindig lehet érezni. Nagyon erős marihuána.
Steinhardt szokása szerint körbesétált a lepusztult lakásban. Pizzás dobozok, hamutálak, üres sörösüvegek hevertek mindenfelé. A bútorokat és a tv-t ujjnyi vastag por borította, csak az egyik szekrény polcán álló, fekete váza volt makulátlan - a gazdája feltehetően nagy becsben tarthatta.
- A behatolás nyomai? – kérdezte a lépcsőházban pakolászó helyszínelőket, akik már azelőtt végeztek a saját munkájukkal, mielőtt beengedték volna a nyomozókat a tetthelyre.
- Azt mondanám, hogy ismerte a gyilkosát. – vonta meg a vállát a vezetőjük. – A záron és a kilincsen semmi olyan nyom nincs, ami betörésre utalna.
Az is mázli, hogy ilyen hamar a helyszínen lehetünk.
Steinhardt sokkal inkább hitt az aprólékos munkában, semmint a szerencsében, de most az egyszer el kellett ismernie, hogy ha nincs a túlbuzgó szomszéd, aki három csengetés után kihívta a járőröket, Fülöp Máté holttestére csak hetek múlva bukkantak volna rá.
- Miért gondolta, hogy értesíteni kell a rendőrséget?
A ragyás arcú, magas férfi széttárta a karjait.
- Máténak nagyon sok rosszakarója volt. Azok a cikkek, amiket írt, nem mindenkinek tetszettek. Mondta is, hogy többször megfenyegették már.
Horváth Tivadar, az egyik legnépszerűbb irodalmi lap főszerkesztője, kövér, őszes hajú férfi volt. Karikás szemekkel próbált magába tömködni egy sajtos kiflit, mikor az őrnagy kopogott az irodája ajtaján.
- Nem tudom, mit mondhatnék. – mondta egykedvűen. – Máté kihívta maga ellen a sorsot. Mikor a múlt héten megírta azt a cikket a nemrég nyílt pinceszínház új darabjáról, a színészek fel voltak háborodva, a rendező még el is jött ide a szerkesztőségbe, hogy bocsánatkérést követeljen.
- Gondolja, hogy ez elég lehet egy gyilkossághoz?
- Ezeknek az embereknek ez az élete. Ettől függ a jövedelmük és sajnos a rosszindulatú kritikusok írásai bizony hatással lehetnek a pénztárcájukra.
Steinhardt elhúzta a száját. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy valakit azért szúrjanak le, mert más a véleménye egy színdarabról. Ahogy nézte a főszerkesztő asztalán lévő újságírói elismeréseket (három oklevél és egy fekete porcelántoll) eszébe jutott valami.
- Fülöp bocsánatot kért a rendezőtől végül?
- Jobb is, hogy nem. – Horváth egy újabb sajtos kiflit szedett elő a fiókjából és beleharapott. – Itt vitatkoztak Mátéval, de csak miután elment, vettem észre, hogy ellopott a széfből ötszázezer forintot. Tettem is feljelentést, dehát maguk…

Korompay Győző íróasztala pont szemben helyezkedett el Fülöpével, így Steinhardt egyáltalán nem csodálkozott, mikor az újságíró megszólította.
- Máté kiállhatatlan alak volt. Majdnem mindenkivel gonoszkodott, ezért a többség utálta.
- Ki az, aki nem? – Steinhardt kopószimata hirtelen szagot fogott. Majdnem?
- Velem mindig normális volt. – Korompay szégyenlősen elmosolyodott. – A múltkor eltűnt az egyik ingem és még keresni is segített. Tudja, biciklivel járok dolgozni, itt szoktam átöltözni.
- Nem akart felmondani, ha ilyen sokan nem kedvelték?
- A főnökkel régen együtt dolgoztak egy másik újságnál. Volt valami balhé egy irodalmi versenyen, ami miatt Horváthot kirúgták, elvált a feleségétől, de aztán megalapította ezt a lapot és idehívta Mátét is. Csak ő tartotta még itt.
- Itt volt, mikor az a múltkori balhé volt azzal a rendezővel?
- Igen. – Korompay mostanra teljesen zavarba jött. – De ha engem kérdez, szerintem a szomszédja ölte meg. Máté sokszor panaszkodott rá, hogy követi meg figyeli. Éjszakánként képes volt átkopogni, ha úgy találta, hogy hangos a zene.
A pinceszínház egy kapualjból nyílt a Király utcában.
- Szóval valaki végre hidegre tette azt az alkoholistát. – Herceg József szemüveges, középkorú férfi volt, nyakában vörös sállal, kezében cigarettával. – Idehívom a megnyitóra, etetem, együtt iszok vele és ezt kapom? Milyen ember az ilyen?
- Maga lopta el a fél milliót?
- Az ügyet megszüntették. – mondta Herceg sötéten. – Amikor a főszerkesztő magunkra hagyott Fülöppel, az a kis perverz csak röhögött. Olyan ideges lettem, hogy kimentem a teraszra dohányozni. Biztos vagyok benne, hogy ő lopta el azt a pénzt.
- Érte kár a cikk miatt?
- Maga szerint? Mióta megjelent nyomtatásban, a jegyek felét visszamondták. Felmérhetetlen sérüléseket szenvedett a jóhírem.
- Hol volt tegnap este?
- Ugye tudja, hogy nem engem kell erről megkérdeznie? Hanem azt a másikat, azt a biciklist, akibe Fülöpke szerelmes volt.
Hoppá, hoppá, hoppá!