Budapest, 2011.

Budai elgondolkozva nézte a kis nappali közepén lévő televízió kimerevített képét. A filmet valahol a vége felé állították meg, ahol a két főszereplő egy szigeten össze-vissza ver néhány bugyuta kalózt. Az alezredesnek nem jutott eszébe a címe, de Bud Spencer és Terrence Hill mindig mosolyt csalt az arcára. A két figura megunhatatlan és elnyűhetetlen volt.

Nem úgy a földön fekvő áldozat, akinek a fejére mért jókora ütés okozhatta a halálát. Koponyája csupa vér volt, arcát pedig a tévével összekötött, fekete színű készülék felé fordították, melyben még halkan zümmögött a megakasztott vhs-kazetta.
- Azt hittem, a videólejátszó már kiment a divatból. – mondta az egyik fiatal nyomozó és beletúrt zselétől fénylő hajába. – Mi a baj, főnök? Ismerte az áldozatot?
A keservit…
Budai csak most vette jobban szemügyre az áldozat arcát. A hatvan körüli férfi tíz éve mehetett nyugdíjba a rendőrségtől korkedvezménnyel. Pánczél Antalt kevesen szerették a kollégák közül mogorva és utálatos természete miatt és annak idején többen fellélegeztek a rablási osztályon, mikor huszonöt év után úgy döntött, hogy szögre akasztja szolgálati igazolványát.
- Ki találta meg?
- A közös képviselő aláírásokat gyűjtött a külső szigeteléshez és feltűnt neki, hogy két napja hiába kopogtat.
- Család? – Budai úgy emlékezett, hogy Pánczélnak volt felesége és gyereke.
- Ellenőrzöm, főnök. – mondta a fiatal nyomozó és a füléhez emelte a mobiltelefonját.
Madár Olivér magas férfi volt, hatalmas lapátkezekkel. A lépcsőház falának támaszkodva figyelte a fel-alá járkáló rendőröket.
- Csak azért hívtam magukat, mert ez a kötelességem. – mondta Budainak flegmán és piszkálni kezdte a mutatóujján beszakadt körmét.
- Nem kedvelte az áldozatot?
- Az elég enyhe kifejezés, hogy nem kedveltem. – horkantott fel a közös képviselő. – Egy kötekedő szemétláda volt. Sikerült elérnie pár éve, hogy beválasszák a ház menedzsmentjébe és azóta pokollá tette az életemet. Ráadásul néhány hete eltűnt a kasszából a lakók egész éves befizetéseinek nagy része. Meg mernék rá esküdni, hogy ő sikkasztotta el.
Budai önkéntelenül is bólintott. A leírás ráillett a régi Pánczélra. Az örök elégedetlen, a szurkálódó, aki gyakran járt a törvény sötét oldalán is.
- Mikor járt legutóbb Pánczél úrnál?
- Soha senkit nem engedett be a lakásába, kérdezzen csak körbe bátran. Legutóbb is cirkuszt csinált, hogy a vízóra-leolvasóval kivételt kellett tennie. Utána meg napokig hőbörgött, hogy az egy bűnöző.

Győri Péter készségesen nyitott ajtót és csak akkor komorult el, mikor az alezredes Pánczélra terelte a szót.
- Nézze, én csak a vízórát mentem be leolvasni, de azonnal nekem támadt. Elkérte az igazolványomat, fenyegetett, aztán meg az apámról kérdezősködött.
- Az apjáról?
- Mikor megtudta a nevemet, hencegni kezdett. Elmesélte, hogy egyszer négy évre leültetett egy Győri Pétert egy olyan lopásért, amit az soha nem követett el. Azzal vágott fel, hogy most már elmondhatja, mert elévült, de valójában ő tette zsebre a lopott holmit annak idején.
Budai elkomorodott.
- Az Ön apja volt, igaz?
- Igen. – Győri Péter elhúzta a száját. – De engem ez már nem érdekel. Feljelentést tettem az inzultus után a rendőrségen. Majd maguk megoldják.
Pánczél Róbert a húszas évei végén járhatott. Mikor megtudta, hogy a nyomozók miért érkeztek, megvakarta több napos borostáját.
- Szóval meghalt apám. – lassan megvonta a vállát. – Mit mondhatnék? Hogy örülök? Nyolc éve nem beszéltünk, nem is tudtam, hol lakik. Soha nem bocsátom meg azt, amit anyámmal tett.
- Mi volt az? – kérdezte Budai csendesen. Van egyáltalán valaki, aki nem utált, Anti?
- Megölte. – a férfi hangja keményen koppant. – Azt hitték, hogy anyám az altatóktól kábán kizuhant az erkélyről, de én tudom, hogy ő volt. Nem bírta elviselni, hogy anyám jobban szeret engem.
- Nem indult nyomozás annak idején?
- Magának nem kell ecsetelnem, hogy mit ért a szavam egy volt rendőrével szemben, ugye? – a fiatal férfi keze ökölbe szorult. – Megfogadtam, hogy bosszút állok, de ezek szerint elkéstem.
Pánczél Ilonát kérdezni sem kellett. Csak úgy ontotta magából a szavakat.
- A fivérem egy magának való, romlott alak volt. – hadarta gyorsan. – A szüleink halálakor elvitte az ezüst étkészletet. Amikor a férjem meghalt, ellopta az óráját a lakásunkból. Borzalom. Ugye nem csoda, hogy évekig nem is néztem feléje? Pár hete keresett meg, hogy ki akar békülni, de mondtam neki, hogy a sebek nem gyógyulnak be ilyen könnyen. Megadta a címét, de nem tudtam eldönteni, hogy elmenjek-e hozzá vagy sem. Nem hittem el, hogy igazán érdeklődik felőlem. Soha senki nem érdekelte, még a felesége vagy a fia sem. Nem tudott nevetni sem. Csak és kizárólag a második világháborús dokumentumfilmek szórakoztatták.
- Mi is annak a filmnek a címe? – kérdezte Budai a zselés hajú nyomozót a Teve utcai irodában.
- Kincs, ami nincs, főnök.
Tényleg. És tényleg.