Budapest, 1991.

Úgy tűnt, hogy a Gyebnár Ferenc sérelmére elkövetett emberölés rekordidő alatt oldódik meg. Háromnegyed órával azt követően, hogy a holttestre rátaláltak a pestszentlőrinci kereszteződésben a lámpa alatt, a gyanúsított már megbilincselve a rendőrautóban ült.

Végre egy könnyebb ügy.
Steinhardt maga adott utasítást Oláh János elfogására, miután az adatgyűjtés során két tanú is látta a gyilkosság színhelyéről távozni. Mivel azonban a jó rendőr mindig az előírásoknak megfelelően dolgozik, úgy vélte, hasznos lehet, ha még egyszer kihallgatnak mindenkit, aki további információkkal szolgálhatott a bűncselekményről. A tettes indítéka ugyanis a rengeteg rendelkezésre álló adat ellenére a homályban maradt.
Gazsó Róbert ötven körüli, enyhén testes férfi volt. Apró élelmiszerboltot üzemeltett a tetthelytől alig húsz méterre az út mellett. Steinhardt figyelmét nem kerülte el, hogy remegő kezeit egy rongyba törölve rejtette el, mikor egy járőr kíséretében belépett az üzletbe.
- Ismerte az áldozatot? – kérdezte nyugodtan a férfitól.
- Egy tróger alak volt. – felelte Gazsó. – Itt kódorgott mindig a környéken. Gyakran bejött hozzám is kéregetni. Soha nem volt egy forintja sem.
- Volt valakivel összetűzése?
- Összeveszett az mindenkivel. De mit számít ez már? Ha jól tudom, elkapták azt a tetűt, aki megölte.
- Csak rekonstruáljuk az eseményeket. – mondta Steinhardt és elővette a jegyzetfüzetét. - Maga találta meg a holttestet?
- Bárcsak tavasz lenne és ne sötétedne már fél hat körül, mint most! – a férfi összevonta a szemöldökét. – Én mindennap hatkor zárok, de mindig ráhagyok tíz percet, hátha valaki be akar jönni még. Utána kimegyek, lehúzom a redőnyt és bezárok. Így történt most is. Hatkor felkapcsolták az utcai világítást, vásárló viszont nem jött, ezért hat óra tízkor kimentem és látom, hogy a lámpa alatt ott fekszik a Feri.
- Honnan tudja, hogy hat órakor kapcsolták be a világítást?
- A szomszéd utcában lévő templom negyed óránként kondít egyet.

A kereszteződéssel szemben lévő bérház második emeletéről pontosan rá lehetett látni a tetthelyre. Későre járt, de Steinhardt a parkoló rendőrök reflektorainak fényében kiválóan meg tudta figyelni a fel-alá járkáló helyszínelőket és a várakozó egyenruhásokat.
- Látja, nyomozó úr, - mondta Havasi József az utcára mutatva. – innen ezer közül is felismerném a Janit. Itt lakik fölöttem négy éve, el sem lehetett téveszteni.
- Pontosan mi volt az, amit látott?
- Az a fickó az út szélén álldogált, mikor felbukkant a Jani. Ha nem lett volna közvilágítás, akkor is megismertem volna a hosszú hajáról meg a sánta járásáról. Közelebb lépett és háromszor megszúrta a férfit. Először nem is akartam hinni a szememnek.
- Utána mit csinált?
- Betelefonáltam a színházba, hogy nem tudok bemenni, aztán rohantam is lefele. A lépcsőházban összefutottam Kovácsnéval, együtt merészkedtünk ki az utcára, de addigra már ott volt a kisboltos is.
Kovácsné Tóth Ágnes szőke hajú, kövér nő volt. Az izgatottságtól kipirult arccal álldogált az épület kapujában.
- Azt sem tudom, hol áll a fejem. – fordult Steinhardthoz. – Tudja, én vagyok a közös képviselő és a társasházi szerződések kikötései miatt Oláh lakása kivásárolható közös tulajdon lesz. Annyi mindent kell intézni, hogy fel kellene írnom.
- Ha jól tudom, Ön is látta a gyanúsítottat, hölgyem.
- Igen, bár először nem tudtam, hogy mit tett az a gusztustalan alak. – Kovácsné arca még vörösebb lett. – Már majdnem ideértem a házhoz, mikor sántikálva elrohant mellettem a sötétben. Még mondtam is magamban, hogy majdnem fellökött az Oláh.
- Utána mi történt?
- Bejöttem a lépcsőházba, keresztet vetettem, aztán megpróbáltam kinyitni a postaládát. A kulcs nem nagyon passzol a zárba és mindig legalább öt perc, amíg kinyitom. Ahogy indultam volna felfele, Havasi Józsi futott le, hogy megöltek valakit. Csak az utcán jöttem rá, hogy karnyújtásnyira volt tőlem! Akár engem is elkaphatott volna!
Steinhardt tudta, hogy Oláht a lakásában fogták el. A szemtanúk leírása alapján hamar azonosították és miután bekopogtak hozzá, nem tanúsított ellenállást. Alibije nem volt és bár a gyilkos fegyveren nem volt ujjlenyomat, a körülmények alapján hosszú börtönéveknek nézett elébe.
- Még mindig nem akar mondani semmit? – kérdezte tőle Steinhardt a szolgálati autó ablakán át.
- Mit mondhatnék? – Oláh lemondóan elmosolyodott. – Hogy nem én öltem meg? Hogy Gyebnár éveken át Kovácsné szeretője volt? Hogy Gazsó egy kisbaltával kergette végig az utcán a múlt héten, mert lopott tőle? Vagy, hogy a privatizáció áldozata vagyok? Maguk előbb adnak egy Parkinson-kóros szavára, mint az enyémre. Itt nincs igazság.
Steinhardt az órájára pillantott. Lassan 9 óra volt és le akarta zárni már a nyomozást. Csak az zavarta, hogy az ismételt ellenőrzés után sem jött rá az indítékra.
Márpedig annak lennie kell. A közelben lévő templom harangja megkondult. Áhá!