Budapest, 2005.

Budai tudta, hogy egy postás megtámadása mindig érzékeny dolognak számított. A rendőrségnek ilyen esetekben szinte azonnal fel kellett mutatnia valamilyen eredményt, hogy a közvélemény megnyugodjon. Kicsit ideges volt, mikor a kapitány rátelefonált, hogy még az esti híradó előtt sajtótájékoztatót akar tartani.
Mégis miről? Hogy van egy hullánk?

Valaki erősen megszorította a karját. Medvetermetű öregember állt a bérház földszintjén.
- Itt mindenki gyanús, zsarukám. – mondta vérben forgó, zavaros szemekkel. – A postás tartozott nekem. Minden hónapban tartozott.
- Ki maga?
- Itt mindent én csinálok. Itt senkit nem érdekel semmi. Brigitte Bardot vagy Claudia Schiffer, a lényeg ugyanaz.
Varga János az első és második emeleti lépcsőfordulóban feküdt a frissen mázolt faltól alig pár centiméterre. A festők elég elnagyolt munkát végeztek, mert a festék néhány helyen elkenődött, de szerencsétlen postáson ez már nem segített. Valaki zacskót húzott hátulról a fejére és megfojtotta.
- Mennyi pénz volt nála? – kérdezte Budai az adatgyűjtést végző nyomozók egyikét és a Varga lábainál heverő nagy, barna táskára mutatott.
- A kerületi posta tájékoztatása szerint Vargának ma kellett kézbesítenie a nyugdíjakat, de az első vallomások szerint még senki nem kapta meg. Nagyjából két millió forint hiányzik.
- A halál ideje?
- Valamikor 10 és 11 között. – mondta az alacsony rendőrorvos és a Budai ujjai között tartogatott cigarettára pillantott. – Nem bír leállni, ugye?
Az őrnagy nem válaszolt. Már délután kettő volt és így is órákat vesztegettek el valami téves cím miatt, mire a bejelentést követően a helyszínre értek. Ebből nem nagyon lesz vállveregetés.
- A harmadikon van egy férfi, akit megnézhetnénk. – az előbbi nyomozó egy papírlapot nyújtott Budai felé. – Többször volt már büntetve. Legutóbb rablás miatt ült három évet, néhány hónapja szabadult.
Vad Csaba közönyös arccal nyitott ajtót.
- Délelőtt tanfolyamon voltam szomszéd utcában lévő iskolában. – mondta unottan. – Négyszer negyvenöt perc. Csak utána jöttem haza.
- Ismerte az áldozatot?
- Annyit tudtam róla, hogy ő a postás. Valami nem stimmelt vele egyébként. Szerintem túl sok időt töltött az első emeleten. Ott van az az üres lakás. Szerintem azt kellene megnézni.
Üres lakás? Budai elgondolkozva ment vissza a másodikra. Erről miért nem szólt senki?Egy férfi jelent meg a lépcső alján, jobb karjában hatalmas rózsacsokrot tartva lépdelt felfelé.
- Azt mondták lenn, hogy aki itt lakik, azt felengedik. – mondta szabadkozva, miután igazolta magát a nyomozók előtt.
- Minek ez a sok virág, Suhajda úr? – kérdezte az egyik nyomozó és visszaadta a férfi személyigazolványát.
Suhajda Ottó elmosolyodott.
- Meglepetés lesz.
- Vigyázzon, mert festékes lett a kabátja.
A férfi legyintett bal kezével.
- Reggel besegítettem a festőknek, hogy hamarabb végezzenek. Meg tudják, itt lakom tíz éve, az ember legyen igényes a környezetére.
Az első emeleten két lakás volt összesen. Kertész Laura ijedt arccal lépett ki a folyósra, mikor a zártörésre hívott lakatos bezúzta az üres lakás ajtaját. Budai megnyugtatta pár szóval a szőke, szép arcú nőt, akit már az első adatok alapján kizártak a lehetséges tettesek köréből. Délelőtt ugyan otthon tartózkodott, de a rendőrorvos és ő is elvetette annak a lehetőségét, hogy egy vékony titkárnő meg tudjon fojtani egy nála legalább harminc kilóval nehezebb postást.
Az üres lakás ténylegesen üres volt. A helyszínelők semmilyen nyomot nem találtak és a por vastagságából ítélve legalább egy éve nem járhatott benne senki. A nyomozók némileg tanácstalanul gyűltek Budai köré.
- Suhajdát kipipálhatjuk. – mondta egyikük. – Most beszéltem a főnökével a munkahelyén. Minden hétfőn a könyvtárban van. Halálosan szerelmes egy nőbe és anyagot gyűjt valami költeményhez.
- A földszinten lakó öreg viszont gyanús. Össze-vissza hadovál és még alibije sincs.
Budai bólintott. Egyre inkább az az érzése támadt, hogy a gyilkos még nem járhat messze.
- Kutassátok át az összes lakást halaszthatatlan nyomozati cselekményben.
Húsz perc múlva a földre tepert Vad Csaba mellett állt. A földre kipakolva, postásgumival átkötött bankjegykötegek sorakoztak.
- A kerületi postahivatal nyilvántartása szerint – az egyik nyomozó összecsukta a mobiltelefonját. – a sorszámok alapján ez a pénz volt az áldozatnál.
- Miért hazudott, Vad úr? – kérdezte Budai és a hason fekvő férfi mellé guggolt.
- Gondolja, hogy vissza akarok kerülni a sittre? – morogta Vad maga elé. – Nem hazudtam.
Az őrnagy felállt, intett az egyenruhás rendőröknek és elgondolkozva nézte, ahogy elvezetik Vad Csabát.
Hát persze, hogy nem hazudtál.