Budapest, 2016. február 22.

A felújított Rákóczi tér közepén hatalmas fém-üveg barlangszájként tátogott a 4-es metró állomása. Budai nosztalgiázva gondolt vissza egy huszonöt évvel ezelőtti esetre. Az innen karnyújtásnyira lévő Déri Miksa utcában öltek meg egy idős nénit a nyugdíjáért. Keserűen elmosolyodott és rágyújtott egy cigarettára.

Akkor még rendőr voltam.
Huszonöt évvel ezelőtt a tér is másként nézett ki, a csövesek azonban akkor is ugyanígy itt voltak, mint most. A metró felszínre vezető mozgólépcsőjével szemben álló padok éjszakára mindig megteltek velük, de reggelre általában már el is tűntek a környékbeli házak között.
Kivéve a mai reggelt.
- Ne haragudj, főnök, hogy a segítséged kérem. – mondta Kardos és zavartan megsimogatta zselés haját. – De egyszerűen nem értem. Ki öl meg egy hajléktalant és miért?
A csövest a rongyai között talált szakadt igazolvány szerint Verebes Károlynak hívták. A metró egyik biztonsági emberének tűnt fel, hogy még reggel hatkor is a padon fekszik. Mikor odament hozzá és megfordította, akkor vette csak észre a nyakába állított kést.
- Látott valaki valamit?
- Senki semmit, de már kora hajnalban annyi ember járkál a téren, hogy fel sem tűnhetett egy gyors mozdulat. Ugyanez volt három héttel ezelőtt is.
- Mi volt ugyanez? – kérdezte Budai és gyorsan memorizálta a Kardos által adott bűnjeljegyzékről, hogy miket találtak Verebesnél. Egy piros bicska, három leszakadt gomb, néhány rongyosra olvasott újság és egy gyűrött pénztárca, benne egy új tízezressel.
- Egy néni visszaesett a mozgólépcsőn és kitörte a nyakát. Szörnyű baleset, de persze senki nem látott semmit.

Alberti Zoltán megvakarta kopasz fejét és megvonta a vállát.
- Én nem szeretem különösebben ezeket az alacsony életvitelű embereket. Csak óbégatnak meg isznak itt esténként. Nem is figyelek rájuk. Ezt a madarat sem vettem volna észre, ha Zsolti nem szól. Nem tetszett neki, ahogy feküdt és igaza volt. Odament, aztán már kiabált is, hogy fussak oda. Hát, mit mondjak, nem volt szép látvány az a sok vér.
Harangozó Zsolt bólintott és az egyenruhájukra mutatott.
- Mi csak biztonsági őrök vagyunk, de kitanítottak minket. Gyorsan elkerítettük a helyet és szóltunk a főnöknek.
Kovalik Ede alacsony, köpcös férfi volt. A metróállomás alsó szintjén, a peronról nyíló kis irodában találták meg.
- Hihetetlen balszerencse, uraim. – mondta magas fejhangon. – De hála istennek, nekünk semmi közünk hozzá. Mindent előírás szerint csináltunk.
- Ismerte az áldozatot? – kérdezte Kardos.
- Itt van a kollégák jelentése. Albertiék a legjobbak, fél éve raktam őket egy párba és soha semmi gond nem volt velük. Felhívnám a figyelmüket, hogy Zsolt szerint volt két olyan hajléktalan, aki, hát, hogy is mondjam, szóba jöhet.
- Maga fel sem megy a felszínre soha?
- Kérem szépen, nekem fontos dolgom van itt. – Kovalik színpadiasan meghajolt. – A biztonsági szabályok betartatása, az állomás ellenőrzése, a monitorok visszanézése. Szerencsére ez utóbbira még soha nem került sor.
Ahogy a mozgólépcsőn felfele tartottak, Kardos ismertette Budaival a délelőtt lefolytatott nyomozati cselekmények eredményeit.
- A térfigyelő kamera csak a pad szélét látta, de az alapján is megállapítható, hogy hárman ültek rajta az este. Két férfi és egy nő. A biztonsági szolgálat embereit ellenőriztük, egyiküket sem veti fel a pénz. Kovalik például súlyosan el van adósodva, de Harangozónak is négy gyereke van.
A kijáratnál egy fiatal lány szórólapot nyomott a kezükbe. Kardos éppen összegyűrte, mikor Budai megállt.
- Itt voltál három héttel ezelőtt is? – kérdezte a tizennyolc év körüli, szeplős lányt.
- Mikor az a néni meghalt? Persze. Itt kóválygott előtte sokáig. Először egy gyöngysort keresett, utána meg valami felvételt. Én szóltam előre a kopasz őrnek, hogy vigyázzanak, mert a végén kárt tesz magában. Úgy is lett.
A járőrök hamar összeszedték a két hajléktalant. A férfi részeg volt és még akkor is csak üveges szemekkel mosolygott, mikor leültették a földre és ráterítették gombok nélküli kabátját. A nő azonban meglepően beszédesnek bizonyult.
- Ez a két barom folyton veszekedett egymással. Tibi folyton irigykedett Kareszra, mert jobb cuccai voltak. Az este is így volt. Kareszt hozott bort, berúgtak és verekedtek. Én nem sokat ittam, de így is alig bírtam felkelni. Csak most jövök rá, hogy a cipőért volt az egész.
- Miféle cipőért?
- Karesz folyton azt mondogatta mostanában, hogy a cipő fontos és a világért sem adná oda senkinek. Látják azt a bakancsot azon a szemeten? Kareszé volt. Tibi megölte és elvette tőle.
- Bocs, főnök, hogy iderángattalak. – mondta Kardos. – Még ilyenkor sem tudod élvezni a nyugdíjas éveket.
Ugyan már. Budai megszívta a cigit. Ez legalább egy érdekes eset.